Egyesek számára ő a Morajló vihar, a Nagy vihar vagy Valhir. Másoknak ő a Pusztító, az Ezer szúrást kapott medve vagy a Két lábon álló. De azok, akik még nem feledték a régi idők hagyományait, Volibearként ismerik.
A pusztító, az erős, a testet öltött vihar, Volibear jelképezi Freljord fékezhetetlen hatalmát és haragját. Volibear és félisten fajtája formálta a ma Vorrijaardként ismert földet még jóval azelőtt, hogy a halandó népek megvetették volna rajta a lábukat. A legenda szerint az Öt Fjordot egyetlen karomsuhintással formálta meg, a kegyetlen Rhond magmakígyóval vívott epikus csatája nyomán pedig megannyi völgy és szurdok keletkezett. Mikor Volibear végül legyőzte a szörnyet, Rhond véréből jött létre Freljord első folyója, és élettelen teste lett később a Kígyóhát-hegység.
Az első törzsek idején még vad mágia uralta a vidéket. Volibeart mindenki tisztelte és imádta, hisz rettenthetetlen ereje volt túlélésük záloga. Véres háborúk dúltak, és Volibear követői oldalán vonult hadba, rúnákkal díszített páncélját testvére, a kovácsfélisten, Ornn készítette. Akkoriban erős kötelék volt kettejük között – gyakran harcoltak egymás oldalán, bár Ornn sosem szomjazta úgy a háborút, mint testvére. Volibear nehezen kivívott győzelmekben fürdött, és ahogy egyre több véráldozatot mutattak be neki, úgy nőtt ereje is.
Idővel Volibear eltávolodott fajtájától, ki-ki a maga útját járta. De igazán sosem távolodtak el egymástól… egészen addig, míg a régi szokásokat új ötletek nem kezdték felváltani.
Három nővér került hatalomra, akik teljhatalmat és rendet akartak Freljordra erőltetni. A félistenek nem tudták eldönteni, mit tegyenek. Néhányan közülük úgy voltak a kérdéssel, mint Anivia: hajlandók lettek volna együttműködni a nővérekkel. Ám Volibear és Acél Vadkan el akarta pusztítani őket. Mások nem akartak a nővérekkel törődni, mivel úgy gondolták, hogy a korábbi halandó trónkövetelőkhöz hasonlóan idővel ők is az enyészeté lesznek.
Volibear a legállatibb és legvérszomjasabb követőihez, az urszinokhoz fordult segítségért. Velük biztosan legyőzheti a három nővért. A csatára készülve megkérte Ornnt, hogy lássa el fegyverekkel harcosait.
De Ornn elutasította a kérést. Nem értett egyet az urszinok kegyetlen módszereivel, így a két félisten között borzalmas harc vette kezdetét. A csata után Volibear elátkozta testvére nevét, és végleg levetette rúnapáncélját. Innentől kezdve puszta fogai, karmai, isteni ereje és a mennydörgés lett a fegyvere. Ez azonban nemhogy legyengítette, épp ellenkezőleg: Volibear erejét immár semmi sem korlátozta.
Újdonsült haragjával lesújtott az egyik halandó nővérre, aki magának akarta a félistenek hatalmát. A halandóra saját serege szeme láttára sújtott le, és megvakította őt – de már ez is kevés volt ahhoz, hogy megállítsa, amit a nővér elindított.
Teltek a századok, és Volibear erőfeszítései ellenére a törzsek a Három Nővért kezdték tisztelni és imádni.
A régi szokások feledésbe merültek. A törzsek kőfalak mögé húzódtak ahelyett, hogy szembenéztek volna a természet brutalitásával. Az emberek megművelték a földeket, és vadászat helyett állatokat tenyésztettek. A korábban zabolátlan folyókat gátak közé szorították. Amikor mindezt látta, Volibear féktelen haragra gerjedt. Ez többé nem az ő Freljordja volt. A változás lassan igázta le a vidéket, akár a fagy, de Volibear felismerte, hogy a törzsek elszakadtak a vidék vad szellemétől, és esendővé, megalkuvóvá, gyávává váltak. Ezeknek a puhányoknak nem jelentettek semmit az ősi hagyományok, az ősi istenek.
Volibearen harag és elszántság lett úrrá. Megesküdött, hogy a civilizáció csíráját is elpusztítja, és visszaállítja az igazi vadont, Freljord ősi állapotát. Az emberek így ismét erőssé válhatnak. Megint mindenki őt félné és őt imádná.
Ahogy Volibear csatakiáltását Freljord hegyei és pusztái visszhangozzák, egyre több freljordi válaszol rá. Lassan felidéződnek az ősi hagyományok, és ahogy követői száma nő, úgy nő Volibear ereje is.
Nemsokára eljön a véres leszámolás ideje… és Volibear már türelmetlenül várja.