A Freljordban hosszan vándorló Notai nomád törzs egyik tagjaként Nunu megtanulta az édesanyjától, Laykától, hogy mindennek van története. Együtt gyűjtötték a meséket, Layka pedig dalokat gyúrt belőlük. Nunu semmit sem szeretett jobban, mint amikor faluról falura járva hallgathatta, ahogy anyja régmúlt korok hőseit énekli meg. A tél hűvös fuvallatai előtt a Notai törzs tagjai még rendeztek egy utolsó zenés-táncos mulatságot mindenkinek, akivel találkoztak.
Miközben meglovagolta az Anivia szárnyairól lezúduló fagyhullámokat, Nunu szíve az ifjúság vidám dalainak ritmusára vert, és a világ tele volt lehetőségekkel.
Nunu az ötödik névnapján különleges ajándékot kapott Laykától: egy fuvolát. Innentől kezdve maga is elő tudta csalni a dallamokat. Szekerük biztonságos melegében összebújva követték a Layka szívdalaként szolgáló zsinórt, amelyen csomókkal jelölték azokat a helyeket, ahol az évek során együtt megfordultak.
Amikor a karavánt lerohanták, Nunu elszakadt az édesanyjától. Az életben maradt Notai gyermekeket a jégőrzők egy csapata egy biztonságos faluba vitte a vidék fölé tornyosuló erődjük közelében. Nunu folyton azon tűnődött, hogy mi történhetett Laykával, és abban reménykedett, hogy meghallja a dalait a szélben.
Leesett a hó. Hetek teltek el.
Nununak mindennél jobban hiányzott az anyja, de a jégőrzők meggyőzték, hogy egy gyermek számára veszélyes lenne a keresésére indulni. Még a fuvolája sem nyűgözte le őket, pedig most már nevet is adott neki: Svellsongur. A hangszer ezt a nevet egy nagy hatalmú kard után kapta, amely csak Nunu képzeletében létezett.
Nunu egyre több időt töltött egyedül. Édesanyja dalaiba, a legendák és ősi hősök közé menekült. Mindennél jobban szeretett volna efféle hős lenni, egy jégőrzőkhöz hasonló harcos, aki meg tudta volna menteni az anyját. Még a vezérükkel, Lissandrával is megismerkedett, aki számtalan kérdést tett fel Layka történeteivel kapcsolatban. Volt egy bizonyos dal, amelyről mindig többet akart megtudni.
Senki nem hitt abban, hogy Nunuból hős lehet, még a többi Notai gyermek sem, akik most, hogy már tőreik voltak, csúfolták a fuvolája miatt. De Nununak erőt adtak a szívében őrzött dalok, és egy éjjel kitalálta, hogyan érhetné el egy füst alatt, hogy elismerjék, és segítsenek megkeresni az anyját.
Lissandrától hallott egy vad szörnyről, aki mindenkit megölt, aki meg akarta szerezni a hatalmát, és komoly károkat okozott a jégőrzőknek, akik minden évben harcosokat küldtek ellene, de azok soha nem tértek vissza. Nunu anyja szokott énekelni egy dalt... lehet, hogy Lissandra arról kérdezősködött mindig? Nunu hirtelen rájött. Lissandrát a jeti érdekelte.
Nunu meg tudna nevezni a szörnyet. A szörny biztos elfogadja a kihívást, és megtapasztalja majd Svellsongur dühét!
Nunu fuvolája segítségével megszelídített egy csapat elkyrt, és kilopakodott a hóba. A magányos gyermek útra kelt, hogy szembe szálljon a szörnnyel, és végre főszereplőjévé váljon egy olyan legendának, amelyet még ő maga sem tudott volna elképzelni.
A jetik, a Freljord hegyeit egykor uraló ősi és nemes faj civilizációját egy jégkatasztrófa pusztította el. Az egyik jeti, miután végig kellett néznie, ahogy a fajtája a mágikus erejük elvesztésével elvadul, felesküdött, hogy megvédi, ami a hatalmukból maradt – egy, a közelben lévő halandók jégbe zárt álmaival örvénylő drágakövet.
Az utolsó mágikus jetit szintén formálta az érzékelés. Noha a feladata az volt, hogy őrizze a varázslatot mindaddig, amíg újra szükség nem lesz rá, nem talált méltó hordozóra. Az otthona romjaira törő emberek szívében csak rosszindulatot látott... így szörnyként, kifent agyarakkal és karmokkal köszöntötte őket.
De az őrző tudta, hogy megfeledkezik valamiről. A nevéről... és azok nevéről, akiket egykor szeretett...
Egykor énekszót is hallani lehetett.
Mindez megváltozott, amikor egy fiatal fiú tévedt a romok közé. Évszázadokat töltött állandó éberségben, így a szörny készen állt, hogy végezzen vele. Vicsorogni kezdett, ahogy megérezte az emberi közelséget.
De a drágakő váratlanul sárkányölő és ősi kígyókat lefejező hősök képét hívta elő a fiú elméjéből. A gyermek felmordult, és fuvoláját félelmetes kardként húzta elő. De végül nem sújtott le, mert ahogy a fiú meglátta a körülötte örvénylő hősi látomásokat, megértette az édesanyja dalaiban megénekelt mélyebb igazságot...
Ahogy az őrzőre nézett, nem egy szörnyet látott. Meglátta a lényt, akinek barátra van szüksége.
A még mindig feldühödött jeti nem számított az első, arcába csapódó hógolyóra. És a másodikra sem. Hócsata! Az őrző első dobását még düh vezette, majd a döbbenet, de végül már az öröm – már nem a félelem, hanem egy gyermek képzelete formálta őt. Egyre bolyhosabb és barátságosabb lett. A morgása nevetésbe fordult.
De aztán a szörny véletlenül eltörte a fiú fuvoláját.
Ahogy a gyermek sírni kezdett, az őrző ismerős gyászt érzett formálódni a drágakő körül. Századokon át a népe pusztulását látta, ha belenézett – az eltemetett fenyegetést, a vak árulását –, de most egy égő karavánt látott. Hangot hallott a szélben. Valami mást is megérzett a fiúban, valamit, amit emberben még sosem. Még abban a három nővérben sem, akik réges-régen ellátogattak hozzá. Szeretet volt, a sötét kétségbeesést leküzdő szeretet.
Abban a pillanatban az őrző rájött, hogy Freljord egyetlen reménye a fiúban már most benne rejlő hatalom volt. A varázslat, amelyet őrzött, csupán eszköz volt. Ami igazán számított, az a szív, amely formálta. A drágakő mágiája a lény egy kézmozdulatára a fiúba költözött, aki így képessé vált képzelete megelevenítésére. A fuvolája megjavításához például elemi jéggé szilárdult álmokba fagyasztotta azt.
És elképzelt egy legjobb barátot, akinek „Willump” a neve.
Freljord fennsíkjaira szabadulva Nunu szíve és Willump ereje együtt elhozták nekik azt, amit egyedül nem értek volna el: az igazi kalandot! Nunu anyjának dalait követve vadul hógolyóznak egyik helytől a másikig, táplálva a reményt, hogy valahol még életben lehet.
De Willump tudja, hogy a varázslattal és az álmokkal felelősség is jár. Egy nap a játéknak vége szakad, ahogy a Freljord szívében megbúvó fekete jég egyre csak olvad és olvad...