Zilean

Ikáthia a legelhagyatottabb és legelátkozottabb vidék mind közül, de ez nem volt mindig így. Egykor gazdag és sokszínű civilizációnak adott otthont, amelyet a jóságos Axamuk, az utolsó máguskirály irányított. Amikor a shurimai birodalom terjeszkedni kezdett a kontinensen, Axamuk hiába szólalt fel többször a békés együttélés érdekében, hangja süket fülekre talált, seregeit pedig elpusztították a Felemelkedettek hadseregének harcos istenei.

Noha a vereség porig alázta Ikáthiát, sokan úgy látták, együttműködéssel még előnyt kovácsolhatnak a helyzetükből. Egy autonóm szatrapia kialakításában egyeztek meg, a hatalomátvétel felügyeletére pedig létrehoztak egy kiváló mágusokból, filozófusokból és törvényhozókból álló kormányzótanácsot.

Már majdnem kilenc évszázada állt Ikáthia a birodalom uralma alatt, amikor egy Zilean nevű fiatalember csatlakozott a tanácshoz. Zilean egy, a fizikai valóságot hihetetlen mélységében átlátó elemi mágus volt, akit a kor legnagyobb elméi tanítottak – az ixtali Yuntól kezdve Faraj asztromantáiig számtalan mester.

Volt az anyagi világnak egy dimenziója, amelyet kevesen ismertek ki igazán a történelem során, és amelynek Zilean eltökélten igyekezett kitanulni az irányítását.

Ez a dimenzió az idő volt.

Az idő – az egyetlen elkerülhetetlen állandó. Az idő múlása a hatalmas harcos isteneket sem kímélte, még ha mindenek felett tisztelték is őket a shurimai kultúrában.

Ahogy a politikai berendezkedés része lett, Zilean kezdte felismerni az ikáthiaiak között lappangó elégedetlenkedést. Bár a birodalom számos hősies vezetőjét és forradalmi gondolkodóját Ikáthia adta, soha senkit nem találtak méltónak a Felemelkedésre. A tanács újra meg újra petíciókat küldött messze földre a császárnak, de az minden magyarázat nélkül megtagadta a Napkorongot tőlük. Bármennyire odaadók voltak, úgy tűnt, sosem fogják őket egyenrangúnak tekinteni.

Zileanban is egyre erősödtek az ellenérzések, de a társai előtt még ódzkodott volna nyíltan beszélni kiválási terveiről. Tetőtől talpig hazafi volt, de a Felemelkedettek seregével szemben minden lázadás csak pusztulást hozhatott a népének. Diplomáciai megoldást keresve a szomszédos Kahleekbe, Kaldugába és Ixtalba utazott követként. Élete során számos szövetségest szerzett, akiket most könyörögve kérlelt, hogy álljanak Ikáthia mellé.

A válasz minden esetben ugyanaz volt. Nem fordulnak szembe Shurimával. Ha Zilean népe erre szánja magát, egyedül kell megtennie.

Hazatérve megdöbbenve tapasztalta, hogy a tanács úgy döntött, megkoronáz egy új máguskirályt. A boldogságtól szinte kifulladva mesélték Zileannek, hogy felfedeztek egy ősi és tiltott erőt, amely gyakorlatilag garantálja nekik Ikáthia győzelmét.

Az Üresség hatalmáról beszéltek.

Ahogy ezeket a tanult, bölcs ikáthiaiakat nézte, csak őrületet látott a tekintetükben. Bármennyire is szörnyű volt a gondolat, Zilean inkább veszni hagyta volna a hazája forradalmát, minthogy elszabaduljon ez a szörnyűséges rettenet.

Legsötétebb félelmei igaznak bizonyultak. Az Üresség, amint elszabadult a csatában, átvette a hatalmat az irányításával próbálkozó mágusok fölött, és ezzel Ikáthia sorsa megpecsételődött.

Ahogy Zilean próbált elmenekülni a városból, a föld megremegett. Épületek dőltek össze. Ezután olyan rettenetes dolgok törtek elő a mélyből, amelyeknek nincs helyük ezen a világon.

A város csapdába esett. Ártatlanok százezreire várt biztos halál. Zilean kétségbeesésében akit csak tudott, beterelt a tornya menedékébe, és véghez vitte a lehetetlent.

Az egész építményt kiragadta az időből.

Zilean erejét vesztve a hideg kőpadlóra roskadt, és csak nézte a dermedt alakokat maga körül. Sikerült megállítania az Ürességet, de csak a falakon belül – kívül, ahol egykor Ikáthia tündökölt, most csak a semmi gomolygott.

Zilean évtizedeken át próbálta megérteni az idő és a kauzalitás rejtélyeit, de úgy tűnt, csak ő tud szabadon közlekedni a véletlenül létrehozott anomália határain belül. Igaz, ami igaz, megmentette ezeket az embereket. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan fordíthatná vissza varázslatát. Mély meditációk és saját tervezésű ezoterikus eszközök segítségével lassan kiismerte a múltnak és jelennek az aktuális pillanathoz vezető húrjait, fokozatosan megtanulta, hogyan haladhat ezek mentén előre és vissza. Egy olyan jövőt kutatott, ahol az erőfeszítései már sikerrel jártak...

Ott találta meg a valódi fenyegetést: a mindenség végét. A Runaterrára váró végső elmúlást.

Zilean mostanra lényegében mindenhol és mindig létezik. De hiába, ha túlságosan is tudatában van annak, milyen következményekkel járhat a változás előidézése a világban, és ezzel más, kiszámíthatatlan végzetek beindítása – ezek gyakran ellentmondásokba, és szinte mindig veszélyes helyzetekbe torkollanak. Talán ha megtalálná saját népe megmentésének módját, a nagyobb katasztrófát is elkerülhetné.

A kérdés csupán az, mit hajlandó feláldozni mindezért?