Azir egyszer régen Shurima halandó császára volt; egy büszke férfi, aki a halhatatlanság kapujában állt. Elvakult gőgjében azonban elárulták, és legnagyobb diadalának órájában megölték. Évezredekkel később egy szörnyű hatalommal rendelkező Felemelkedett formájában született újjá. Most, hogy elbukott birodalma újra kiemelkedett a homok alól, Azir Shurima egykori dicsőségét kívánja visszaállítani.
A Shurimai Birodalom évezredekkel ezelőtt egy virágzó császárság volt. Hűbéreseit megállíthatatlan hadseregével igázta le, melynek élén a legyőzhetetlen harcosok, a Felemelkedettek álltak. Shurima egy becsvágyó, hataloméhes császár uralma alatt korának leghatalmasabb birodalmává nőtt. Termékeny földjeit a főváros szívében épült templom fölött lebegő, hatalmas aranykorong napja melegítette.
A császár legifjabb, és legkevésbé kedvelt fiának, Azirnak sosem szántak nagy jövőt. Megannyi testvére mellett aligha volt esélye a császári címre. Leginkább a papság soraiban, vagy egy holtági tartomány kormányzójaként tudták volna elképzelni. Egy törékeny, szorgalmas fiú volt, aki több időt töltött a különleges írások fellapozgatásával Nasus Nagy Könyvtárában, mint a Felemelkedett hős, Renekton kemény kiképzésein.
A pergamentekercsek, könyvek és kőtáblák kanyargós polcai között Azir egy ifjú szolgálófiúval ismerkedett meg, aki gazdájának parancsára nap mint nap megfordult a könyvtárban. A shurimai szolgálók nem vehettek fel saját nevet, ám ahogy a fiúk jó barátok lettek, Azir megszegte a törvényt, és Xerathnak, vagyis „osztozónak” nevezte el új barátját. Ügyelve arra, hogy mások előtt soha ne szólítsa nevén, személyi szolgájának nevezte ki Xerathot, és a két fiú együtt hódolt tovább történelem iránti szenvedélyének: mindent megtanultak Shurima múltjáról és a Felemelkedett hősök ősi hagyatékáról.
Amikor Azir a hagyományos, éves körútjuk alkalmával apjával, testvéreivel és Renektonnal járta a birodalmat, a fejedelmi karaván egy jól ismert oázisnál pihent meg éjszakára. Azir és Xerath az éj leple alatt kiosont a táborból, hogy lerajzolják a csillagok állását, és saját vázlataikkal egészítsék ki a Nagy Könyvtárban talált csillagtérképeket. Amíg ők a csillagképeket tanulmányozták, a fejedelmi karavánt megtámadták: az uralkodó ellenségei orgyilkosokat küldtek a táborra. Az egyik merénylő észrevette a fiúkat a sivatagban, és már lendítette volna a pengéjét, hogy elvágja Azir torkát, amikor Xerath közbelépett, és a támadóra vetette magát. A dulakodás közben Azir kiszabadította a tőrét, és az orgyilkos nyakába döfte.
A fiú felkapta a halott férfi kardját, majd visszasietett az oázisba. Mire visszaért, a támadókat már visszaverték. Renekton megvédte a császárt, és leszúrta a támadókat, Azir testvérei azonban mind halottak voltak. Azir elmesélte apjának Xerath bátor tettét, és arra kérte őt, hogy jutalmazza meg a szolgálófiút, kérése azonban süket fülekre talált. Az uralkodó szemében a fiú egy egyszerű szolgáló volt, aki nem érdemelt figyelmet, ám Azir megesküdött, hogy egy napon még testvérré fogadja Xerathot.
A császár – immáron törvényes örökösével, a tizenöt éves Azirral – visszatért a fővárosba, és könyörtelen, véres hadjáratot indított az összeesküvés gyanúsítottjai ellen. Shurimában a paranoia és a vérontás évei következtek: az uralkodó mindenkin bosszút állt, akit hazaárulással vádolt. Habár ő volt a trónörökös, Azir élete egy hajszálon függött. Apja gyűlölte őt – azt kívánta, bár ő halt volna meg a bátyjai helyett –, a császárnő pedig még elég fiatal volt, hogy újabb örökösöket nemzzen.
Azir elkezdte a harci kiképzését, hiszen a merénylők támadása az oázisban rádöbbentette, hogy milyen keveset tudott a halál művészetéről. A cseperedő herceg nevelését Renektonra bízták, így Azir az ő égisze alatt sajátította el a kard- és a lándzsaforgatás mesterségét, valamint megtanulta vezényelni a katonákat, és olvasni a csatatér történéseiből. Az ifjú örökös kiemelte egyetlen bizalmasát, Xerathot a rabszolgaságból, és jobbkezévé tette. Hogy a lehető legjobb tanácsos váljon belőle, Azir azzal bízta meg Xerathot, hogy minél nagyobb tudást halmozzon fel.
Évek teltek el, de a császárnő nem tudott újabb örököst nemzeni – minden megfogant gyermek még a születése előtt elhalálozott. Amíg a császárnő terméketlen maradt, Azir valamelyest biztonságban volt. Az udvarban az a szóbeszéd járta, hogy az uralkodói családon átok ült. Néhányan egyenesen az ifjú örököst tették felelőssé, Azir azonban ártatlannak vallotta magát, és ki is végeztetett néhány felbujtót, aki nyíltan vádolta őt.
Egy idő után a császárnő mégis életet adott egy egészséges fiúnak, ám a szülés éjszakáján szörnyű vihar csapott le Shurimára. A császárnő hálókörletét hatalmas villámcsapások sújtották, és az elszabaduló tűzben az úrnő és az újszülött fia is odaveszett. Azt mondják, a hír hallatán a császár beleőrült a gyászba, és véget vetett életének. A palota azonban hamarosan attól zengett, hogy az uralkodót és az őreit holtan találták a kamrájuk padlóján, feldarabolt holttestük pedig alig volt több elszenesedett csontvázaknál.
Azirt megrázta szülei halálának híre, a birodalomnak viszont vezetőre volt szüksége, így Xerathtal az oldalán végül Shurima császárává emelkedett. Az elkövetkezendő évtizedben kiterjesztette a birodalom határait, és szigorú, de igazságos uralkodóvá vált. Új törvényeket vezetett be a szolgák életkörülményeinek enyhítésére, és titokban az évezredeken át tartó hagyományok felszámolását és a rabszolgák felszabadítását tervezte. Terveit még Xerath elől is titkolta, hiszen a rabszolgaság kérdése folyamatos vitát szült közöttük. Az egész birodalom a szolgaságra épült, és a nemesi családok legtöbbjének vagyona és hatalma nagyban függött a rabszolgamunkától. Az efféle megbonthatatlan rendszereket nem lehetett az egyik napról a másikra megdönteni. Azir tervei azonnal megsemmisültek volna, ha kitudódnak. Azon álma pedig, hogy Xerathot bátyjának nevezhesse, csak az összes shurimai rabszolga felszabadításával válhatott valóra.
Az évek során Xerath megvédte Azirt a politikai vetélytársaival szemben, és útmutatásával a birodalom is tovább terjeszkedhetett. Azir megházasodott, és számos gyermeket nemzett – volt, aki törvényes úton született, míg mások könnyelmű, szolgálókkal vagy háremhölgyekkel folytatott viszonyok gyümölcseként jöttek a világra. Xerath támogatta a császár elképzelését egy minden addiginál hatalmasabb birodalom kiépítéséről. Az egész világ uralma azonban Xerath szerint egy olyan küldetés volt, amelyet csak egy valóban legyőzhetetlen, az emberek körében istenségként tisztelt, Felemelkedett létforma valósíthatott meg.
Ahogy a birodalom elérte a hatalmának tetőpontját, Azir bejelentette, hogy aláveti magát a Felemelkedési szertartásnak, hiszen elérkezettnek látta az időt, hogy elfoglalja méltó helyét Nasus és Renekton, valamint az ő dicső elődjeik mellett. Sokan kérdőre vonták ezt a döntést, mert a Felemelkedési szertartás igen veszélyes volt – a rituálét azoknak szánták, akik már az életük végéhez közeledtek. – akik egész életüket Shurimának szentelték, és valóban kiérdemelték a Felemelkedettek tisztségét. A Nap Szerzeteseinek feladata volt elrendelni, hogy kiből válhat Felemelkedett – egy császár nem ruházhatta fel magát önteltségből ezzel a megtisztelő ranggal. Azir nem hagyta lebeszélni magát a hirtelen jött elhatározásáról. A birodalom terjeszkedésével az arroganciája is megnőtt, és alattvalóinak – fővesztés terhe mellett – engedelmességet parancsolt.
Végül elérkezett a szertartás napja, és Azir a Felemelkedés oltárához vonult. Harcosainak ezrei és alattvalóinak tízezrei gyűltek az oltár köré. A testvérpár, Renekton és Nasus nem voltak jelen, mert Xerath valami ismeretlen veszély elhárítására küldte őket, ám Azirt ez sem tartotta vissza sorsának beteljesítésétől. Felmászott a város szívében épült templom tetején álló, hatalmas aranykoronghoz, ám mielőtt a napszerzetesek elkezdték volna a szertartást, Xerath felé fordult, és felszabadította őt. És nem csak őt – az összes rabszolgát.
Xerath döbbenten állt előtte, de Azir még nem végzett. Átölelte, és örök testvérévé fogadta Xerathot, ahogy azt oly sok évvel azelőtt ígérte. Azir visszafordult a papok felé, ők pedig elkezdték a szertartást, hogy a császárra ruházzák a nap félelmetes erejét. Azir nem tudhatta, hogy Xerath nem csupán történelmet és filozófiát tanult az évek során. A sötét mágia rejtelmeit is kitanulta, és a lelkét felemésztő, szabadság iránti vágy végül lángoló gyűlöletté vált a szívében.
Amikor a szertartás elérte a tetőpontját, a néhai rabszolga szabadjára engedte az erejét, és lerobbantotta Azirt az oltárról. A rúnakör védelme nélkül Azir porrá égett a nap tüzében, és Xerath vette át a helyét. A fény hatalmas energiával itatta át a testét, ő pedig felüvöltött, ahogy halandó teste átalakult.
A rítus mágiáját azonban nem Xerathnak szánták. A hatalmas, égi energiát senki sem irányíthatja át súlyos következmények nélkül. A felemelkedési szertartást átjáró erők hirtelen kirobbantak, elpusztítva egész Shurimát, porig rombolva a várost. A birodalom népe hamuvá égett, az égig érő paloták összeomlottak – mindent elnyelt a sivatag felemelkedő homokja. A napkorong alászállt az égről, és mindaz, amit a birodalom hosszú évszázadok alatt épített, egyetlen ember becsvágya és egy másik téves gyűlölete miatt egy pillanat alatt megsemmisült. Azir városából csupán a homokba süllyedt romok és az emberek jajveszékelésének visszhangja maradt az esti szélben.
Azir mindebből semmit nem látott. Számára már csak az üresség létezett. Az utolsó emlékei fájdalomról és tűzről szóltak – fogalma sem volt arról, mi történt vele a templom tetején, vagy hogy mivé lett a birodalma. Időtlen feledésbe veszett, mígnem évezredekkel Shurima bukása után az utolsó leszármazottjának vére festette vörösre a templom romjait, és ő feltámadt. Azir újjászületett, de lénye nem volt teljes: teste alig volt több megelevenedett homoknál, amelyet hajthatatlan akaratának utolsó szálai tartottak össze.
Azir fokozatosan nyerte vissza anyagi testét, a város romjai között pedig egy nő holttestére bukkant. A tetemet áruló módon hátba szúrták. Azir nem ismerte őt, de vonásaiban a saját vérvonalának nyomait vélte felfedezni. A világ összes birodalmáról és hatalmáról megfeledkezett, ahogy felemelte Shurima leányát, és elvitte arra a helyre, amelyet egykor a Hajnal Oázisának neveztek. Az oázis kiszáradt és üres volt, de ahogy Azir közeledett hozzá, kristálytiszta víz töltötte fel a sziklás medrét. Azir az oázis gyógyító vizébe merítette a nő testét. A víz lemosta róla a vért, és csak egy halvány heget hagyott a hátát átszúró penge helyén.
Az önzetlenség eme példátlan megnyilvánulását Shurima mágiája Azir újjáteremtésével jutalmazta: a férfit egy tűzoszlop emelte fel, és végül azzá a Felemelkedett lénnyé vált, akivé mindig is lenni akart. A nap halhatatlan ereje átjárta a testét, fenséges, sólyom formájú páncélt öltött rá, és olyan hatalommal ruházta fel, amellyel a homoknak is parancsolni tudott. Azir felemelte a karját, és erre a homokba temetett város lerázta magáról az előző évszázadok porát, majd újra felemelkedett. A napkorong ismét az égre szállt, és a császár parancsára gyógyító patakok eredtek a homokból kiemelkedő templomok között.
Azir megmászta az új naptemplom lépcsőit, és a sivatag szeleiből megidézte a város utolsó pillanatait. Homokszellemek játszották el az elfeledett város utolsó jeleneteit, Azir pedig elszörnyedve nézte végig Xerath árulását. Zokogott, ahogy újra átélte családjának lemészárlását, birodalmának bukását és a hatalmának eltulajdonítását. Csak most, évezredekkel később értette meg a hajdani barátjának és szövetségesének szívében felgyülemlő gyűlöletet. Azir a Felemelkedettek erejével és látnoki képességével megérezte Xerath jelenlétét valahol a világ egy távoli pontján, és egy homokkatonákból álló sereget idézett meg, hogy újjászületett császáruk oldalán meneteljenek. A napkorong perzselő tüzében Azir megesküdött:
Visszaszerzem a birodalmamat, és mindazt, ami engem illet!