Az Evelynn névre hallgató démon Runaterra legsötétebb zugaiban kutat következő áldozata után. Egy érzéki nő képében csábítja magához a prédáját, és ha az védtelenné válik, Evelynn felfedi valódi lényét. Az áldozatokat ezután leírhatatlan kínoknak veti alá, ő maga pedig élvezettel lubickol a fájdalmukban. A démon szemében ezek csak futó kalandok. Runaterra többi lakója számára azonban ezek a történetek elrettentő emlékeztetők arra, hogy a zabolátlan kéjvágynak milyen súlyos ára lehet.
Evelynn nem mindig ravasz ragadozóként tengette az életét. Az idők hajnalán egyszerű, alaktalan, szinte tudat nélküli lényként született. Érzéketlen, sötét lidércfény volt csupán, amely évszázadokig közönyösen olvadt a környezetébe. Talán így is maradt volna, ha nincs annyi konfliktus a világban. A később Rúnaháborúkként emlegetett kataklizmák azonban sosem látott, tömeges szenvedést hoztak magukkal.
Ahogy Runaterra népei töméntelen kínt, gyötrelmet és veszteséget éltek át, az árnyék lassanként felébredt. Az őt körülvevő semmiben az üresség helyét egy szenvedő világ rezgései lepték el. A lény remegett az izgatottságtól.
Ahogy a Rúnaháborúk egyre hevesebbé váltak, a világra olyan gyötrelem telepedett, hogy az árnyékot szinte szétfeszítette az érzés. Mohón itta Runaterra fájdalmát, amelyet ő határtalan gyönyörként élt meg. Az érzés táplálta a lényt, amely idővel átalakult. Démonná vált, telhetetlen lelki parazitává, amely a legalapvetőbb emberi érzésekkel táplálkozott.
Amikor végül véget értek a háborúk, a világ szenvedése alábbhagyott, a démon pedig egyre inkább kétségbeesett. Az egyetlen öröm, amit ismert, mások kínja volt. A fájdalom nélkül semmit sem érzett, pont, mint a háború előtti időkben.
És ha a világban nem születik elég gyötrelem a démon számára, kénytelen lesz saját maga fájdalmat okozni. A másoknak okozott kínoknak köszönhetően végre újra átélheti a korábbi boldogságot.
A démon eleinte nehezen boldogult az áldozatok elfogásával. Árnyékként észrevétlenül mozoghatott, de az emberek megérintéséhez fizikai alakot kellett öltenie. Többször is próbált hús-vér testet létrehozni árnyfoszlányaiból, de a végeredmény olyan ocsmányra sikeredett, hogy a prédái messzire menekültek előle.
A démon idővel rájött, hogy az embereknek tetsző alakot kell választania, amellyel egyrészt magához csalhatja őket, másrészt a vágyaikat kihasználva gyönyört ígérhet nekik, hogy utána még édesebb legyen a fájdalmuk.
Az árnyak közt lapulva figyelni kezdte kiszemelt áldozatait. Számukra vonzó alakot öltött, megtanulta, hogy mit akarnak hallani, és hogyan mozogjon, hogy felkeltse az érdeklődésüket.
A démon néhány hét alatt kialakította a tökéletes testet, és több tucat szerelembe esett áldozatot csalt magához, hogy aztán halálra kínozza őket. Bár rendkívül élvezi a prédáinak okozott gyötrelmet, sohasem képes betelni vele. Az emberek vágyai olyan aprók, és túl hamar elpusztulnak. A fájdalmuk is rövid ideig tart, ami csak apró gyönyörmorzsákat jelent számára, épp eleget ahhoz, hogy kitartson a következő alkalomig.
Alig várja a napot, amikor ismét káoszba döntheti a világot, és újra elmerülhet a tiszta gyötrelem gyönyörűséges tengerében.