Runaterra legnagyobb részén nem szokás félni a yordle faj tagjaitól. A legendák homályába burkolózó otthonukról, Bandlevárosról úgy tartják, hogy titokzatos, spirituális hely, ahol az anyagi világból gyűjtött furcsa csecsbecsék és emléktárgyak sokaságát gyűjtötték össze. Ezek a kíváncsi lények gyakran útra kelnek, hogy egy ideig a halandók között éljenek, de mindig visszatérnek, hogy megosszák egymással izgalmas történeteiket és élményeiket.
Sajnos a yordle-ök között is vannak, akik rossz útra tévednek. Veigar, a mágus is közéjük tartozik.
Sok száz évvel ezelőtt a világ romokban hevert a Nagy Darkinháború után, és csak az égből ragyogott a remény fénye Valoranra. A szétszóródott túlélők tanulmányozni kezdték a csillagokat, és az égi mágia tudományára irányuló kutakodásuk Veigar kíváncsiságát is felkeltette. Úgy gondolta, jómaga már mesteri szinten űzi a mágia ezen formáját, ezért csatlakozott egy, a noxii területen élő varázslórendhez, hogy megismerje az ő tudásukat is. Nekik eszükbe sem jutott megkérdőjelezni a jövevény szándékait, ő pedig arra tanította őket, hogy merítsenek reményt az égitestek mozgásából.
De amíg sokan a világ újjáépítésén fáradoztak, másoknak a meghódításán járt az eszük. Egy brutális hadúr, Mordekaiser seregei végigsöpörtek a vidéken, leigázva és szolgasorba vetve mindenkit, aki ellenállt. A rend varázslói, akik nem értettek a háborúskodáshoz, a zsarnok szemében értéktelenek voltak. Mordekaiser föléjük magasodott elátkozott páncéljában, és ahogy végigtekintett rajtuk, felismerte Veigar valódi természetét. Felkapta vaskesztyűs kezével, és magával vitte, miközben a többi varázslót kardélre hányták.
A hadúr új, kőtömbszerű erődjének börtönébe vetett Veigar kénytelen volt sötétebb célokra használni varázserejét. Mordekaiser tudta, hogy a yordle-ök ravaszabbak minden halandó fajnál, ezért a fizikai világhoz láncolta Veigart, aki így nem tudott visszaszökni Bandlevárosba. Bár nem ő volt az egyetlen rab ebben a pokoli börtönben, az otthonától való elszigetelés a legkegyetlenebb kínzás egy yordle számára. Veigart iszonyú varázslatok végrehajtására kényszerítették: némelyik a gazdája hatalmát növelte, némelyik öncélúan rettegést keltett.
Úgy tűnt, hogy az egész birodalom a félelemből táplálkozott. Veigar teljes búskomorságba süllyedt, ahogy tehetetlenül végig kellett néznie, hogyan teszik a gonosz tettek közel halhatatlanná Mordekaisert. Nem tudta, hogy évtizedek vagy évszázadok teltek-e el, de a yordle mágiája és kinézete is kezdett eltorzulni…
Minden emlékét elvesztette a múltjáról. Miért érkezett Valoranba? Honnan indult útnak? Volt egyáltalán élete a rabság előtt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak egyre zavarosabb elméjében, a napfogyatkozás előtti utolsó fénysugarakként.
Végül a saját követői fogtak össze az élőhalott hadúrral szemben, és véget vetettek rémálomszerű uralmának, de Veigar addigra már egyáltalán nem emlékeztetett régi önmagára. A szeme lángolt. Még a hangja is rosszindulattal telt meg. A megbűvölt börtönéből kiszabadult, szerencsétlen párát egyáltalán nem érdekelték az elkerülhetetlen örökösödési háborúk. A lelke mélyén minden más élőlényhez hasonlóan csak biztonságra és szabadságra vágyott.
Végül mégsem fordult el a sötétség útjától, hanem büszkén elfogadta azt. Gonosz boszorkánymesterhez méltó páncélt öltött, és nekilátott, hogy kivívja mások tiszteletét – az egyetlen módon, amelyre emlékezett: aljas gaztettekkel és félelemmel térdre kényszerítve mindenkit, aki az útjába került. A csillagok dühét vetette be ellenségei ellen, és a pillanatok közötti végtelenségben ejtette foglyul őket.
És mégis… Veigar nem tudott olyan sikereket elérni, mint korábbi fogva tartója.
Valoran szorgos népe valamennyire azért félt tőle. Gyakran égette fel legelőiket, vagy rombolta le a helyi báró kastélyát. Máskor viszont kiűzte a banditákat az erdőbeli rejtekhelyükről, és árnyfarkasok tetemeit hagyta kiterítve a városok főterén. Senki sem tudta, hogy ezt is puszta gonoszságból teszi-e, vagy így akar segíteni a maga módján. Bármennyire is igyekezett félelmetes gonosztevőként feltűnni az emberek előtt, valahogy sosem volt teljesen meggyőző az alakítása.
Tény azonban, hogy ez az elvetemült yordle nem tett le a tervéről, hogy ő legyen a világ leggonoszabb teremtménye. Pokoli varázsbotjával a kezében járja a vidéket, hogy mindenkit térdre kényszerítsen, és boldogan elpusztítsa azokat, akik alábecsülik őt.