Elise

Elise egy gyilkos ragadozó, aki egy világtól elzárt, fénytelen palotában él a noxusi Halhatatlan Bástya mélyén. Egykor halandó volt, egy valaha hatalmas nemesi ház úrnője, de egy gonosz pókisten harapása egy gyönyörű, halhatatlan, emberfeletti lénnyé változtatta. Hogy megőrizze örök ifjúságát, Elise ártatlanokkal táplálkozik, és kevés halandó képes ellenállni a csábításának.

Lady Elise évszázadokkal ezelőtt született a Kythera nemesi házba, amely Noxus egyik ősi és nagy hatalmú családja volt. Hamar rájött, hogy szépségével könnyedén tudja befolyásolni a gyenge akaratúakat. Amikor eladósorba került, kivetette hálóját a Zaavan-ház egyik leszármazottjára, hogy tovább növelje családja hatalmát. A házasságot sokan ellenezték a Zaavan-házban, de Elise teljesen az ujja köré csavarta jövendő hitvesét, és ellenlábasait is rávette, hogy támogassák a frigyet.

Elise terve bevált, újdonsült férje mindenben követte akaratát. A Zaavan-ház megerősödött, ami egyben a Kythera-ház csillagának felemelkedését is jelentette. Elise férje képviselte a nyilvánosság előtt a nemesi házat, de a jól értesültek tudták, kié a valódi hatalom. Elise férje eleinte eltűrte ezt, de ahogy teltek az évek, egyre gyűlt benne a harag, amiért nyílt gúny tárgya lett minden noxusi családban.

Felesége iránt érzett gyűlölete egyre csak nőtt, mígnem egyik megszokott, rideg hangulatú vacsorájuk közben bejelentette, hogy a testet elcsúfító mérget tett a nő borába. Ezután előállt követeléseivel: Elise vonuljon vissza a társasági élettől, és adja át neki a vezetést, cserébe megkapja az ellenszert. Ha nem engedelmeskedik, lassan, kínok között hal meg. A méreg minden lélegzetvétellel tovább pusztította a nő testét, belülről kifelé oldva fel a húsát és a csontjait. Elise úgy gondolta, hogy férjénél van az ellenszer, ezért a tenyerébe rejtett egy tőrt, és elkezdte játszani a bűnbánó feleség szerepét. Zokogott és könyörgött, hogy bocsásson meg neki, minden tudását bevetve próbálta leplezni gyilkos szándékát, ahogy egyre közelebb jutott a férfihoz. A méreg eközben elkezdte tönkretenni a testét, elszínezte a bőrét, groteszk sebeket ejtett rajta, és Elise minden tagjában gyötrő fájdalom áradt szét.

Amikor odaért a férjéhez, a férfi rájött (túl későn), hogy mennyire alábecsülte a feleségében munkáló gyűlöletet. Elise rávetette magát, és a szívébe döfte a tőrt, lassan megforgatva a pengét a sebben, miközben élvezettel figyelte a haláltusáját. Bár megtalálta és megitta az ellenszérumot, a méreg túl sok kárt okozott. Arcát teljesen elcsúfította, ocsmány sebek és elhalt bőr tömegévé tette, mintha egy sírjából kikelt halott lenne.

Ezzel Elise vált a Zaavan-ház fejévé, és a noxusi politika természete miatt széleskörű elismerést szerzett azzal, hogy megszabadította egy gyenge nemestől az országot. Korábbi sikereit azonban főként a szépségének köszönhette, ezért örökre fátyol mögé rejtette arcát, és visszavonult a közélettől. Elzárkózott a napfény elől, egyetlen szövetségest és hozzá fordulót sem engedett a közelébe, így az egykor hatalmas nemesi ház lassú romlásnak indult. Elise magányosan rótta a palota üres folyosóit, és éjszakai lénnyé vált, aki csak naplemente után lépett ki a magas falak közül.

Egyik éjjeli sétája közben egy másik lefátyolozott nő lépett Elise-hez, a kezébe nyomta a Fekete Rózsa viaszpecsétjét, és odasúgta neki, hogy a Sápadt Úrnő sokra értékelné a képességeit. Elise továbbindult, de a nő utánaszólt, hogy akár meg is gyógyíthatják őt. Bár teljes képtelenségnek tűnt az egész, Elise annyira szerette volna visszanyerni a szépségét, hogy úgy döntött, utánanéz a dolognak. Hetekig járta éjszakánként az utcákat, amíg egyszer csak megpillantotta a Fekete Rózsa jelét egy árnyékos boltíven, amely a Noxus alatti katakombákra nyílt.

A rejtett jeleket követve megtalálta a Fekete Rózsát, egy titkos társaságot, ahol a fekete mágia gyakorlói osztották meg egymással tudásukat és titkaikat. Elise rendszeres látogatóvá vált, szabadon, fátyla nélkül járt az ottani társaságban. Leginkább a Sápadt Úrnővel, egy kortalan, gyönyörű és nagy hatalmú asszonnyal került közeli ismeretségbe. Elise elfogadta a társaság szabályait, de egy percig sem feledkezett meg eredeti céljáról, hogy visszanyerje egykori szépségét.

A Sápadt Úrnő mesélt neki egy elátkozott helyről, az Árny-szigetekről, és egy kígyót formázó áldozótőrről, amelyet egy vérszomjas pókisten rejtekhelyén veszített el egyik lemészárolt tanítványa. A tőr erős mágiával volt átitatva, és megígérte, hogy ha visszaszerzi neki a varázstárgyat, a mágia segítségével visszaadja Elise szépségét. Elise azonnal elfogadta az ajánlatot, hogy egy csapatnyi Fekete Rózsa-hívő élén a gyűlölt szigetre utazzon, tudván, hogy súlyos árat kell fizetnie a remélt jutalomért.

Elise talált egy elkeseredett, adósságban úszó kapitányt, aki hajlandó volt tengerre szállni velük. Hetekig hajóztak, míg meg nem pillantották a fekete ködbe burkolózó szigetcsoportot. Elise egy hamuszerű homokkal borított sávon ért partot, és elindult követőivel a kísérteties sziget szíve felé, készen arra, hogy mindet feláldozza, ha kell. Sokukat ragadták el bosszúszomjas lidércek, de így is maradt belőlük fél tucat, mire elérték a Pókisten hálókkal teleszőtt búvóhelyét.

Egy hatalmasra nőtt szörny rontott rájuk, és csáprágóival sorra széttépte a sikoltozó férfiakat és nőket. Ahogy követői kilehelték a lelküket, vagy elragadta őket egy háló, Elise megpillantotta a tőrt, amelyet a Sápadt Úrnő keresett, egy összeaszott tetem markában. Gyorsan felkapta, éppen akkor, amikor a Pókisten a vállába mélyesztette a méregfogát. Elise előrebukott, és a varázstőr egyenesen szíven szúrta őt. A gyilkos méreg és a felszabaduló hatalmas mágia szörnyű átalakulást indított el a testében. Elise testét új erővel töltötte el a varázslattal keveredő méreg, és még gyönyörűbbé vált, mint korábban volt. Sebei eltűntek, a bőre sima lett, mint a porcelán, de az istenség mérge tovább dolgozott. Elise háta megremegett, majd póklábak törtek utat maguknak a húsán keresztül.

Elise talpra állt, végsőkig kimerülten az átalakulása után, és látta, hogy a Pókisten meredten nézi őt. Közös hatalmuk ott vibrált köztük a levegőben, és azonnal érezték, milyen kölcsönös előnyt jelenthet számukra ez a fura szimbiózis. Elise visszatért a hajójához, a lidércek a közelébe sem merészkedtek. Útnak indult, vissza Noxusba. Amikor a hajó egy éjjelen befutott a kikötőbe, Elise volt az egyetlen élő teremtmény a fedélzeten.

Elise elvitte az áldozótőrt a Fekete Rózsa vezetőjéhez, bár a Sápadt Úrnő figyelmeztette, hogy a szépségét visszaadó mágia idővel szertefoszlik. Egyezséget kötöttek: a Fekete Rózsa híveket biztosít Elise számára, akiket feláldozhat a Pókistennek, cserébe minden ereklyét átad a társaságnak, amit a szigeteken talál.

Elise visszaköltözött az elhanyagolt Zaavan-házba, ahol gyönyörű, de elérhetetlen remeteként élt. Senki sem gyanította valódi természetét, de vadabbnál vadabb pletykák keltek szárnyra halhatatlan szépségéről és egy iszonyatos szörnyről, amely a romos, poros palota egyik legmagasabb tornyában vert tanyát.

Évszázadok teltek el az Árny-szigeteken tett első látogatása óta, és valahányszor Elise megpillant egy ősz hajszálat vagy egy szarkalábakat a szeme sarkában, azonnal maga mellé gyűjt néhány hiszékeny hívet a Fekete Rózsából, és tengerre szál a fekete köddel borított szigetek felé. Utastársai közül soha senki nem tér vissza, ő viszont megfiatalodva, erővel telve hoz egy újabb ereklyét a Sápadt Úrnő számára.