Nasus az ősi Shurima tiszteletet parancsoló, sakálfejű harcosa, egy Felemelkedett, akit a sivatag népe félistenként tisztel. Rendkívüli intelligenciájának köszönhetően a tudás őrzője és páratlan hadvezér volt, akinek bölcs útmutatása nyomán évszázadokon át virágzott az ősi birodalom. Shurima bukása után önként vállalt száműzetésbe vonult, és idővel már csak a legendákban őrizte meg az emlékezet. Most, hogy a birodalom újra felemelkedett, ő is visszatért, és eltökélte, hogy soha többé nem hagyja a porba hullani azt, amit egykor felépített.
Nasust jóval a Felemelkedetté avatása előtt, már gyermekkorában is éles eszűnek tartották. Lelkes tanulóként már tízéves korában buzgón falta, elemezte és bírálta a történelem, a filozófia és a szónoklattan legnagyobb írásait a Nap Könyvtárában. Öccse, Renekton nem osztozott az olvasás és a kritikai gondolkodás iránti szenvedélyében: ő hamar ráunt a könyvekre, és szabadidejében inkább a helyi pajtásaival küzdött. A két testvér igen közel állt egymáshoz. Nasus fél szemmel mindig a kisöccsére vigyázott, amaz nehogy túl nagy bajba keveredjen. Nasust nem sokkal később azonban a Nap Kollégiumának növendékévé fogadták, így el kellett hagynia otthonát, hogy elfoglalhassa méltó helyét a tekintélyes akadémián.
Habár a tudás hajszolása örök szenvedélye maradt, Nasus a hadi stratégiák és a logisztika iránti fogékonyságának köszönhetően hamarosan Shurima történelmének legifjabb tábornokává vált. Remek katona lett belőle, ám zsenialitása nem a csaták megvívásában, sokkal inkább azok megtervezésében mutatkozott.
Stratégiai előrelátásának messze földön híre kelt. Minden háború során egy tucat lépéssel az ellenség előtt járt. Könnyűszerrel megjósolta ellenfeleinek mozgását és reakcióit, és hajszálpontosan meg tudta határozni a tökéletes pillanatot az előrenyomulásra vagy a visszavonulásra. Nasus mélyen együtt érző személyiség volt, aki hihetetlenül komolyan vette a kötelezettségeit, és mindig gondoskodott róla, hogy a katonáinak tisztességes bánásmódban, megfelelő fizetségben és bőséges étkeztetésben legyen részük. Minden bajtársának halála mélyen érintette, és gyakran tagadta meg a pihenőnapokat, csak hogy újra és újra átnézhesse, tökéletesíthesse csapatainak stratégiáját és a háborús intézkedéseket. A légiójában mindenki tisztelte és szerette, ő pedig cserébe győzelemről győzelemre vezette Shurima seregeit. Öccse, Renekton gyakran szolgált az élvonalban ezekben a háborúkban, és a testvérpárt hamarosan a legyőzhetetlenség aurája vette körül.
Kimagasló tekintélye ellenére Nasus azonban nem élvezte a hadakozást. Habár tudta, hogy a csatározás – egyelőre – fontos szerepet játszott a birodalom előrehaladásában, szentül hitte, hogy leginkább a jövő generációi számára felhalmozott tudásával támogathatja Shurima fejlődését.
Nasus unszolására a birodalom könyvtáraiban és raktáraiban a leigázott kultúrák tanításairól és történelméről szóló összes könyvet és tekercset megőrizték, és a legnagyobb könyvtárat magáról Nasusról nevezték el. Tudás iránti szomja nem önzésből fakadt – bölcsességével Shurima népének a világról szerzett ismereteit szerette volna elmélyíteni.
Több évtizednyi lelkiismeretes szolgálat után Nasus egy szörnyű, pusztító kór áldozata lett. Sokak szerint az élőhalott gyermekkirállyal, Amumuval való találkozása során ragadt rá az átok, míg mások egy ikáthiai kultusz vezetőjének sötét mágiáját okolták a betegségéért. Akármi is történt valójában, a császár legkiválóbb orvosa nehéz szívvel mondta ki: Nasus állapota gyógyíthatatlan, és alig egy hete van hátra.
Shurima népe gyászba borult, hiszen Nasus volt a legfényesebb csillagjuk, a legkedveltebb hősük. Maga a császár kérlelte a papokat, hogy jövendöljenek a harcos sorsáról. A szerzetesek egy napon és egy éjszakán át tanácskoztak az égiekkel, majd kijelentették, hogy a Napistenük akarata alapján a Felemelkedés szertartásával ajándékozzák meg Nasust.
Renekton, aki immár hatalmas háborús parancsnok volt, azonnal a fővárosba sietett, hogy testvére mellett lehessen a rituálén. Nasus állapota rohamosan romlott, már-már egy élő csontvázhoz hasonlított. A szörnyű betegség felemésztette az egész testét, csontjai pedig olyan törékenyek lettek, akár az üveg. Olyannyira legyengült, hogy amikor a napkorong aranyló fénye beragyogta a Felemelkedés oltárát, Nasus képtelen volt megmászni az utolsó lépcsőfokokat, hogy a fényárba léphessen.
Renekton testvéri szeretete mindennél erősebb volt, és meleg szívvel vitte fel bátyját az oltárra a karjai közt. Nem vett tudomást Nasus tiltakozásáról, és készséggel elfogadta a sorsát: tudta, ha megmenti bátyját, rá elmúlás vár. Renekton azonban – a jelenlévők legnagyobb meglepetésére – nem semmisült meg a ragyogásban. Amikor elhalványult a fény, két Felemelkedett lény állt Shurima népe előtt. Mindkét testvér méltónak bizonyult a tisztségre, és maga a császár is térdre borult, hogy köszönetet mondjon az égieknek.
Nasus egy hatalmas erejű, sakálfejű lény formájában született újjá, akinek szemében hihetetlen intelligencia csillogott, míg Renekton egy erős izomzatú behemóttá alakult, aki megjelenésében egy krokodilra hasonlított. Elfoglalták helyüket Shurima többi Felemelkedettje mellett, és a város védelmezőivé váltak.
Renekton mindig is kiváló harcos volt, ám az átalakulással gyakorlatilag megállíthatatlan lett, és Nasus is a halandók számára felfoghatatlan hatalomra tett szert. A Felemelkedésével járó legnagyobb áldás számára az élettartamának rendkívüli meghosszabbítása volt, amelynek köszönhetően számtalan életen át folytathatta tanulmányait és elmélkedéseit – habár Shurima bukása után végül ez okozta a vesztét is.
Nasust aggasztotta az egyre növekvő, kegyetlen erőszak, amit a szertartás óta tapasztalt a testvérében. Nashramé ostromának tetőpontján, amellyel az ősi város végre Shurima irányítása alá került, Nasus végignézte, ahogy a diadalittas shurimai katonák mindenkit lemészároltak, aki csak útjukba került, majd az egész várost felgyújtották. A vérfürdőt Renekton vezette, és ő borította lángokba Nashramé hatalmas könyvtárát is, amellyel együtt ezernyi pótolhatatlan kötet veszett oda, mielőtt Nasus végül megállíthatta volna a tüzet. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a testvérek efféle vérengzésben vettek részt, és most kivont karddal, egymással szemben álltak a város közepén. Bátyjának rideg, csalódott pillantása alatt Renekton vérszomja alábbhagyott, és szégyenében lesütötte a szemét.
Nasus az elkövetkezendő évszázadokban minden idejét a tanulásnak szentelte. Évekig járta a sivatagot ősi ereklyék és bölcsességek után kutatva, mígnem végül rábukkant a shurimai főváros alatt rejlő legendás kamrára, a Császárok Sírjára.
Nasust és Renektont a fiatal császár, Azir Felemelkedési szertartásának idejére elcsalták a városból, ám a rituálé során valami szörnyűség történt: a császárt elárulta a saját bizalmasa, Xerath, a mágus. A testvérek olyan gyorsan tértek vissza a városba, ahogy csak tudtak, de elkéstek. Azir halott volt, és a főváros polgárai mind odavesztek. Nasus és Renekton a dühtől és a gyásztól felhevülten vetette magát a tiszta energia e sötét megnyilvánulására, amellyé Xerath változott.
Képtelenek voltak végezni vele, így egy elvarázsolt szarkofágba taszították, ám az sem volt elég erős, hogy féken tartsa elszabadult energiáit. Renekton, talán hogy a nashraméi mészárlásért vezekeljen, megragadta Xerathot, és a Császárok Sírjába rántotta, miközben Nasusért kiáltott, hogy zárja rájuk a kamrát. Nasus tiltakozott, és kétségbeesetten próbált másik megoldást találni, de kifutottak a lehetőségekből. Nehéz szívvel zárta hát Xerathot és a bátyját az örökkévaló, feneketlen sötétségbe.
A Shurimai Birodalom összeomlott. A hatalmas főváros romba dőlt, a szent napkorong pedig, miután Xerath mágiája kiszívott belőle minden erőt, leesett az égről. A nap ragyogása nélkül a város folyói kiszáradtak, éhínséget és halált hozva egész Shurimára.
Nasus, súlyos bűntudattól sújtva, amiért örök sötétségre kárhoztatta az öccsét, a sivatag magányos vándora lett, akit csupán keserves gyásza és a múlt szellemei kísértek. Szomorú zarándokként járta Shurima halott városait, és csüggedten nézte, ahogy lassan az egész birodalmat elnyelte a homok. A magányos nomád csupán egy látomás volt a vidéket átszelő utazók számára, amely egy pillanatra felbukkant, majd a homokviharba vagy a hajnali ködbe veszett. Alig páran hittek a létezésében, így idővel nem maradt belőle más, csak egy legenda.
Évszázadok teltek el, és Nasus csaknem teljesen elfeledkezett egykori életéről és céljairól. Aztán egy napon újra felfedezték a homok alá temetett Császárok Sírját, és feltörték a titkos kamrát. Nasus abban a pillanatban megérezte, hogy Xerath kiszabadult.
Valami ősi erő ébredezett benne, és ahogy Shurima kiemelkedett a homokból, Nasus átszelte a sivatagot. Az újjászületett főváros felé sietett. Habár tudta, hogy ismét meg kell majd küzdenie Xerathtal, évezredek óta először öntötte el remény a lelkét. Ez a változás nem csupán egy új Shurimai Birodalom kezdetét jelentette; Nasus hitte, hogy egy régen várt találkozás előjelét is hordozta: hitte, hogy viszont látja majd szeretett öccsét, Renektont.