Amumu egy magányos, szomorú lélek az ősi Shurimából, aki az egész világot bejárja, hogy barátra leljen. Egy nagy erejű átok sújtja, amely örök egyedüllétre kárhoztatja – az érintése halált, a szeretete pusztulást hoz. Akik látni vélték, élő tetemként írják le Amumut: apró teste zöldes színű pólyába van bugyolálva. Amumu rengeteg mítoszt, mesét és legendát ihletett, amelyeket annyiszor mondtak már el, majd adtak tovább, hogy szinte képtelenség elválasztani az igazságot a kitalációtól.
Shurima szívós népe sok mindenben egyetért: reggel mindig nyugatról fúj a szél, teliholdkor rossz ómen a teli has, eltemetett kincset csak a legnehezebb sziklák alatt találni. Amumu történetének viszont nincs általánosan elfogadott változata.
Az egyik gyakori elképzelés szerint Amumu Shurima első uralkodócsaládjának volt a tagja, akiket egy betegség támadott meg, amely ijesztő gyorsasággal falta fel a szervezetüket. A legfiatalabb gyermeket, Amumut elzárták a lakosztályába, ahol a magányát csupán egy szolgálólány enyhítette, aki a falon keresztül hallotta a sírását. Ő udvari pletykákkal és nagymamája misztikus képességeiről szóló történetekkel szórakoztatta a magányos trónörököst.
Az egyik reggel a lány azt a hírt hozta Amumunak, hogy az utolsó bátyja is meghalt, így ő lett Shurima császára. A lányt nagyon elszomorította a tudat, hogy a fiúnak egyedül kell elviselnie a hírt, ezért kinyitotta az ajtót, és beszaladt, hogy személyesen is megvigasztalja. Amumu átölelte őt, de amint hozzáért, azonnal hátrahőkölt, mert rájött, hogy a lányt ugyanarra a szörnyű sorsra ítélte, amit a családja szenvedett el.
A lány halála után a nagymamája gonosz átokkal sújtotta a fiatal császárt. Szerinte Amumu gyakorlatilag megölte az unokáját. Az átok hatására Amumu a szenvedéssel teli pillanatának foglya lett, mint az édes borostyán-gyantába szorult rovar.
Egy másik történet szerint a koronaherceg egy türelmetlen, kegyetlen és kevély ember volt. Ebben a változatban Amumut fiatalon koronázták Shurima császárává, és meg volt győződve arról, hogy a nap áldása van rajta, ezért kötelezte az alattvalóit, hogy istenként imádják.
Amumu meg akarta szerezni Angor szemét, egy ősi ereklyét, amelyet egy aranyozott sírba rejtettek. Azt beszélték, hogy aki rendületlen szívvel tud ránézni, annak örök életet biztosít. Éveken át kereste a kincset, és rengeteg rabszolga tartott vele, akik végighordozták őt számtalan katakombán, és sokszor az életük árán hatástalanították a csapdákat, hogy a császár gond nélkül továbbjuthasson. Amumu végül elért a gigantikus arany boltívhez, ahol több tucat kőműves dolgozott a lezárt kapu feltörésén.
A fiatal császár habozás nélkül beszaladt, hogy egy pillantást vethessen Angor szemére, a rabszolgák pedig megragadták a lehetőséget, és befalazták mögötte a bejáratot. A történet szerint a gyermekcsászár évekig élt a sötétségben, a magány az őrületbe kergette, és a végén már a saját bőrét karmolta, ezért be kellett pólyálnia a testét. Életét a Szem hatalma meghosszabbította, és volt ideje egykori bűnein tűnődni. A halhatatlanság azonban inkább átok volt a számára, mert örökre egyedül kellett maradnia.
Végül egy sor pusztító földrengés döntötte romba a sírt, és a császár kiszabadult. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de elhatározta, hogy vezekelni fog a fájdalomért, amit másoknak okozott.
De van még egy történet: ezek szerint Amumu volt Shurima első és utolsó yordle uralkodója, aki őszintén hitt az emberi jóságban. Hogy bizonyítsa igazát a kétkedők előtt, megfogadta, hogy koldusként fog élni, amíg egy igaz barátra nem lel. Meg volt győződve arról, hogy a shurimaiak nem hagyják szenvedni a nincsteleneket.
Ezernyien sétáltak el a rendezetlen külsejű yordle előtt, de senki sem segített neki. Amumu egyre szomorúbbá vált, és végül összetört szívvel halt meg. De a halála nem vetett véget a keresésnek, és egyesek szerint a yordle továbbra is a sivatagot járja, hátha olyanokra akad, akik visszaadják az emberiségbe vetett hitét.
Van néhány közös motívum ezekben a történetekben. Az előzményektől függetlenül Amumunak kiüresedett lélekkel, örök magányban, barátok nélkül kell élnie. Az örökkévalóságig keresnie kell a társát, a jelenléte felér egy átokkal, az érintése pedig halált hoz. A hosszú téli éjszakákon, amikor a tüzeket mindig táplálni kell, néha hallani, ahogy elkeseredetten zokog a sivatag mélyén, mert soha nem fogja átérezni a barátság örömét.
Bármit is keres Amumu (vezeklést, barátságot vagy egyetlen kedves gesztust), egy dolog biztos, mint a nyugati szél hajnalban: még nem talált rá.