Diana

Holdezüst penge
[Passzív] Holdezüst penge
Minden harmadik csapás manát tölt vissza, és további varázssebzést okoz a közeli ellenfeleknek. Minden varázslat megnöveli a támadási sebességet a következő 3 támadás idejére.

Félhold csapás
[Q] Félhold csapás
Diana meglendíti a fegyverét, és egy holdenergiából álló lövedéket bocsát ki, amely egy körív mentén sebzést okoz, majd felrobban. Megsebzi, egy időre felfedi, és a Holdfény gyengítő hatását alkalmazza a nem láthatatlan ellenfelekre.

Sápadt zuhatag
[W] Sápadt zuhatag
Diana három keringő gömböt idéz meg; ha ezek hozzáérnek egy ellenfélhez, felrobbannak, és sebzést okoznak egy adott területen. Dianát ekkor rövid időre egy pajzs veszi körül, amely elnyeli az őt érő sebzést. A pajzs megerősödik, ha a harmadik gömb is felrobban.

Holdfátyol
[E] Holdfátyol
Diana magához vonzza és lelassítja a közelében tartózkodó összes ellenfelet. Passzívan megnöveli Diana támadási sebességét a képességek elsütése után.

Holdugrás
[R] Holdugrás
Diana a megcélzott ellenfélhez ugrik, és varázssebzést okoz neki. A Holdugrásnak nem lesz töltési ideje, ha Diana egy, a Holdfény hatása alatt álló ellenfeléhez ugrik.

Diana ívelt holdpengéjével indul harcba a lunari harcosaként. Olyan hit nevében küzd, amelyet szinte teljesen száműztek a Targon-hegy vidékéről. Az éjjeli holdfényben szikrázó téli hó színét idéző vértjében ő maga az ezüst hold erejének földi megtestesülése. Diana testét a Targon-hegy csúcsán túlról érkező égi szellem szállta meg, így félszerzetként igyekszik megismerni túlvilági erejét és e világi sorsának célját.

Diana a Targon-hegy könyörtelen meredélyein született, miközben anyja és apja a gyilkos vihar elől keresett menedéket. Egy távoli országból indultak útnak, hogy egy ismeretlen, varázslatos hegy csúcsán megvilágosodásra leljenek. A kimerültség és a fojtogató szélvihar megállásra kényszerítette őket a hegy keleti oldalán, ahol végül a hold könyörtelen, rideg fényénél, anyja utolsó erejéből megszületett Diana.

Másnap, amikor a vihar elült és a nap magasan járt az égbolton, a közeli solari templom harcosai találtak rá a medvebőrbe bugyolált kisdedre, apja halálra fagyott szorításában. Magukkal vitték az árván maradt gyermeket a templomba, bemutatták a Napnak, és a Diana nevet adták neki. Az éjfekete hajú lányt a solari, a Targon-hegy vidékének uralkodó vallása szerint nevelték. Beavatása után arra tanították, hogy minden tekintetben a Nap hűséges szolgálója legyen. Megismerte a Napról szőtt csodálatos legendákat, testét pedig minden nap a Ra-Horak, a solarik harcos papi rendjének tanításai szerint edzette.

A solari bölcsek azt hirdették, hogy minden élet a Naptól való, és hogy a Hold csalfa fénye csak az árnyakban lakozó, sötét teremtmények számára szolgálhat oltalommal. Dianát azonban elbűvölte a Hold gyönyörű, lágy fénye, amely mellett a hegyoldalt felperzselő Nap kegyetlennek tűnt. A lány minden éjjel arról álmodott, hogy megmássza a hegyet. Álmából felriadva azután kisettenkedett az újoncok hálóterméből, hogy éjjel nyíló virágokat szedjen, és megcsodálja, ahogy a Hold ezüst színűre festi a patakok habját.

Ahogy múltak az évek, a lány egyre többször találta magát szemben a bölcsek tanításaival. Ösztönösen megkérdőjelezett mindent, amit hallott, és azt gyanította, hogy a tanítói szánt szándékkal elhallgatnak előle valami nagyon fontosat. Ahogy cseperedett, Diana egyre elszigeteltebbnek érezte magát. Gyermekkori barátai eltávolodtak a gunyoros, mindent megkérdőjelező lánytól, aki egyáltalán nem illett közéjük. Éjjelente, a távolba vesző hegycsúcs fölé emelkedő holdat bámulva úgy érezte, egyre távolabb kerül társaitól. A vágy, hogy megmássza a hegyet, napról napra erősödött benne, azonban a tanítások óva intették ettől, hangsúlyozva, hogy a halál nem a legrosszabb, ami a hegyen történhet vele. Csak a legerősebb és legnagyobb hősök merészeltek nekivágni az útnak. Diana egyre magányosabbá vált, és úgy érezte, hogy az életének egy fontos területe még mindig betöltetlen.

Egy nap, amikor büntetésből a templom könyvtárát söpörte, amiért vitába bocsátkozott egyik bölcs tanítójával, rendkívüli felfedezést tett. Egy megrogyott könyvespolcon megvillanó fénysugár vonta magára a figyelmét, és a fény forrását kutatva hamarosan egy régi kézirat összeégett lapjaira bukkant. Diana magával vitte a lapokat, és a telihold fényénél még aznap éjjel elolvasta az írást. Amit talált, a lelke mélyéig hatolt.

A szöveg egy szinte teljesen kihalt közösségről, a lunarikról írt, akiknek hite szerint a hold az élet és az egyensúly forrása. A hiányos szövegből Diana arra következtetett, hogy a tanítás egy végtelen körforgásról – a nappal és az éjjel, a nap és a hold egyetemes harmóniájáról beszélt. Mindez mélyen megérintette az éjfekete hajú lányt, és ahogy a holdfényben fürdő templom mögötti távolba merengett, egy idős, medvebőr lepelbe öltözött asszonyt pillantott meg, aki vánszorgó léptekkel a hegy csúcsához vezető távoli ösvényen haladt. Az asszony bizonytalan léptekkel, egy fűzfabotra támaszkodva botorkált előre. Mikor meglátta Dianát, a segítségét kérte, hogy még virradat előtt feljuthasson a hegy csúcsára – a lány azonban tudta, hogy ez teljes képtelenség.

Diana szeretett volna segíteni az asszonynak, és maga is hallotta a hegy hívó szavát, de vágya ellentmondott a solarik minden tanításának. A hegyet csak az arra érdemesek mászhatták meg, és Diana világ életében érdemtelennek érezte magát. Az asszony ismét a segítségét kérte, ám Diana ezúttal nem habozott. Átmászott a falon, és kézen fogta az asszonyt. Már azt is kisebb fajta csodának gondolta, hogy ennyi idősen egyáltalán idáig eljutott. Órákon át másztak, magasan a felhők felett jártak, ahol a levegő fagyos volt, a hold és a csillagok pedig gyémántként ragyogtak az égen. Hajlott kora ellenére az asszony fáradhatatlanul haladt előre, és biztatta Dianát, amikor elesett, vagy amikor ritkává és metszően hideggé vált a levegő.

Ahogy telt az éjszaka, és a csillagok egyre lejjebb araszoltak az égbolton, Diana teljesen elveszítette időérzékét, míg végül már csak a hegyet látta maga előtt. Diana és az asszony egyre magasabbra értek, és a lány valahányszor megbotlott, a hold sápadt fényéből merített erőt. Végül térdre rogyott – minden ereje elhagyta, teste a végkimerülés határán remegett. Amikor felpillantott, a hegy csúcsán találta magát, pedig tudta, hogy az utat képtelenség egyetlen éjszaka alatt megtenni. A csúcs körül kísérteties fény ragyogott, az éles fénysugarak és élénk fényoszlopok közepette pedig egy hatalmas, ezüstből és aranyból épült város árnyképe úszott a levegőben.

Az asszonyt kereste, de sehol nem lelte – csak a lány vállára terített medvebőr lepel maradt bizonyítékul, hogy útitársa valóban létezett. A fénybe pillantva Diana reményre lelt – hogy betöltheti a lelkében tátongó ürességet, hogy elfogadást talál, és egy csodálatos világ része lehet, amilyenről nem is álmodott. A lelke mélyén egész életében erre vágyott. Hirtelen új erő járta át a tagjait, és lábra állt. Bizonytalan lépést tett a varázslatos város felé, ám minden lélegzetvétellel erősebbé vált az elhatározása.

A fény a magasba emelkedett, és Diana felüvöltött, amint elöntötte őt egy hatalmas, emberfeletti és elképzelhetetlenül ősi erő. A találkozás fájdalmas és egyben csodálatos volt – egy pillanatnyi örökkévalóság, amely egyszerre tűnt valóságosnak és valószerűtlennek. Amikor a fény elhalványult, mélységes veszteséget érzett, amilyet korábban sohasem tapasztalt.

Diana kábultan tántorgott lefelé a hegyről, tudomást sem véve környezetéről, míg végül a hold fényének vezetésével egy barlang bejárata előtt találta magát. Fázott, és menedékre volt szüksége, ezért úgy döntött, a barlangban húzza meg magát éjszakára. A keskeny járat egyre szélesedett, és omladozó romok közé vezetett, amelyek egykor egy templom vagy egy csarnok falai lehettek. A falakon fakó freskókat látott, amelyeken ezüstbe és aranyba öltözött harcosok küzdöttek vállvetve groteszk szörnyek végtelen hada ellen, miközben az égből lángoló fénycsóvák záporoztak a földre.

A terem közepén egy ívelt kard és egy páratlan szépségű páncél feküdt, ezüstből sodort páncélinggel és fényes, aprólékosan kidolgozott vérttel. Diana a páncélban megpillantotta saját tükörképét: éjsötét haja hófehérré vált, és fényes rúna ragyogott a homlokán. Felismerte a páncélra értő gonddal vésett szimbólumokat, amelyeket először a könyvtárban talált kézirat összeégett lapjain látott. Diana élete fordulóponthoz érkezett. Elfordul végzetétől vagy engedelmeskedik neki?

Megérintette a páncél hideg felületét, és hirtelen ismeretlen életek képei, idegen emlékek látomásai és soha nem tapasztalt érzések rohanták meg az elméjét. Viharként kavarogtak a fejében egy régmúlt idő szilánkjai, amelyek közé az érthetetlen, titkos tudás és a megszámlálhatatlan lehetséges jövő morzsái keveredtek.

Amikor a látomások alábbhagytak, Diana az ezüstszínű páncélban találta magát, amely úgy illet rá, mintha ráöntötték volna. Elméje még mindig zsongott az újonnan szerzett tudástól, de jó része különös módon ködbe veszett, mint egy kép, amelynek felét árnyék fedi. Még mindig Diana volt, de részben valami más is. Örökkévaló. Új tudásával felvértezve egyenesen a solari templomhoz sietett, tudván, hogy felfedezését meg kell osztania a bölcsekkel.

A templom kapujánál Leona, a Ra-Horak rend nagymestere, a solarik legkiválóbb harcosa fogadta. Dianát a templom bölcsei elé vezették, akik elszörnyedve hallgatták beszámolóját a lunarik legendájáról. Amikor befejezte mondanivalóját, a bölcsek azonnal eretnekséggel és istenkáromlással vádolták, és hamis istenek prófétájának kiáltották. Az ilyen mérhetetlen bűnök egyetlen lehetséges büntetése pedig a halál.

Diana értetlenül állt a bölcsek előtt. Hogyan utasíthatják el a nyilvánvaló igazságot? Hogyan fordíthatnak hátat a szent hegy csúcsán tapasztalt megvilágosodásának? A bölcsek makacs tagadása felett érzett dühe ezüstszínű tűzgömbökként öltött testet körülötte. Diana dühödten felüvöltött, lesújtott kardjával, és amit ért, ezüstös, gyilkos tűzzel elpusztított. Újra és újra lecsapott, és amikor dühe végül elpárolgott, megpillantotta önkívülete szörnyűséges következményét. A bölcsek mind holtan hevertek, Leona pedig a hátán feküdt, páncélja úgy füstölgött, mintha frissen érkezett volna a kovácsműhelyből. Tettétől elborzadva Diana a Targon-hegy vadonjába menekült, még mielőtt a solarik magukhoz térhettek volna a megrázkódtatásból.

Diana azóta a Ra-Horak harcosok elől menekülve igyekszik összeilleszteni az elméjében kavargó lunari tudás apró darabkáit. Részben megértett igazságok és az ősi tudás futó látomásai hajtják előre. Tudja, hogy a lunari és a solari vallás nem egymás ellensége, és hogy a sors nagyobb szerepet szánt neki, mint hogy egyszerű harcos legyen. Bármi legyen is ez a szerep, Diana meg fogja találni. Bármi áron.

Belépés