Dr. Mundo az a rémisztően lila, teljesen elmebeteg, megátalkodott gyilkos, aki miatt Zaun lakosai a legsötétebb éjszakákon ki sem mernek lépni otthonaikból. Úgy tűnik, ez a féleszű, két lábon járó borzalom egyetlen dologban leli örömét: a fájdalomban, amit nemcsak okozni, de elszenvedni is imád. Az óriási hentesbárdját könnyű pálcaként lengető Mundo tucatnyi zauni elfogása és megkínzása révén vált hírhedt gyilkossá, akiken gyalázatos „műtéteket” végzett, láthatóan különösebb ok vagy cél nélkül. Kegyetlen. Kiszámíthatatlan. Oda megy, ahova akar. És valójában nem is doktor.
Zaun lila színekben játszó, kiszámíthatatlan és őrült gyilkosának első felbukkanásáról számos különféle legenda szól. Egyesek azt állítják, hogy először csecsemőként látták őt, amint a piltoveri piactéren négykézláb mászva terrorizálta visszataszító bűzével a felső osztálybeli arisztokratákat. Mások szerint Zaunban született, és életének első éveit a csatornákban úszkálva, csatornapatkányok fojtogatásával töltötte. Az egyetlen biztos pont az, hogy úgy hároméves korában került a menthetetlen betegeket gondozó zauni elmegyógyintézetbe.
A bolondokházának többi lakója nagy ívben kerülte Mundót, a személyzet azonban lenyűgözőnek találta a fiút. Nem a felnevelendő gyermeket látták benne, sokkal inkább kísérleti alanyként, tanulmányozásra váró jelenségként tekintettek rá. Mitől olyan lila? És mégis ki élhette túl egy ekkora gyermek kihordását?
Az érkezését követően majdnem egy évnek kellett eltelnie, mire az orvosok rájöttek, hogy bőrének megdöbbentően rikító árnyalata soha nem fog megváltozni. Példátlan erejének mérhetetlen voltára akkor derült fény, amikor Mundo négyévesen véletlenül összeroppantotta az egyik gondozó gégéjét, amiért az nem hozott neki a kedvenc csemegéjéből (ami tulajdonképpen lábujjköröm volt). Hatéves korában fedezték fel, hogy – finoman fogalmazva – kissé... különös módon viszonyul a fájdalomhoz.
Egészen pontosan úgy tűnt, hogy Mundo egyáltalán nem bánja, ha fáj valamije. Sőt mi több, szándékosan hajszolta a fájdalmat. Ha egyedül hagyták, hegyes tárgyakat döfködött a saját vállába. Ha más betegek közelébe került, csak percek kérdése volt, hogy egyikük vagy mindkettőjük üvölteni kezdjen a kíntól.
A személyzet hamarosan beleunt Mundo egyszerű megfigyelésébe. Úgy döntöttek, hogy eljött a kísérletezés ideje. A mai napig nem tisztázott, hogy ezeket a teszteket az orvosi kíváncsiság, a tudományos áttörés iránti vágy vagy a gyötrő unalom vezérelte-e. Bármi is volt az ok, az orvosok kétségtelenül komoly erőfeszítéseket tettek az előttük álló, lila színű rejtély megfejtésére.
A következő néhány év során Mundo fájdalomküszöbét tesztelték. Szögeket vertek a körme alá, de ő csak kuncogott. Izzó vasat tettek a talpa alá, mire elaludt. A tudományos kíváncsiság helyét hamarosan mérhetetlen frusztráltság vette át. Tökéletesen képtelenek voltak negatív reakciót kiváltani a fájdalomokozással, és egyszerűen nem értették, miért. Ráadásul bármilyen sérülést okoztak is neki, az kivétel nélkül, néhány óra leforgása alatt begyógyult.
Mundo tinédzserkori évei teljes elszigeteltségben, rutinszerű kínzásokkal teltek.
Élete legszebb időszaka volt.
Példaképként tekintett az orvosokra. Mundo szenvedélyévé vált a fájdalom, és ezt az ő munkájuknak köszönhette. A Mundo fájdalomküszöbének átlépésére tett ezernyi sikertelen kísérletük után az évek előrehaladtával egyre inkább rendhagyó, a társadalmi normáktól erősen eltérő módszerekhez folyamodtak – például savba mártották a lábát, és húsevő atkákat helyeztek az arcára.
Az elmegyógyintézet orvosai eleinte szórakoztatónak találták, hogy Mundo „Doktor Mundónak” kezdte nevezni magát.
Egyszer elcsent egy fecskendőt az egyik gondozótól, majd megtöltötte a reggelijéhez kapott barlangibogyó-lével és a jó ég tudja mivel, amit az éjjeliedényéből szedett ki.
– Mundo orvosságot csinál! – kiáltotta vidáman, azzal a saját homlokába fecskendezte a készítményt.
Egy idő után azonban megunta, hogy csak saját magán kísérletezhet.
Az ezután történtekkel kapcsolatos motivációját többen is próbálták megérteni. Egyesek szerint bosszút akart állni a rengeteg kínzásért, amelyet az elmegyógyintézet személyzetétől szenvedett el. Mások úgy gondolták, hogy Mundo egyszerűen egy erkölcstelen pszichopata vadállat.
A valódi ok azonban sokkal prózaibb volt: úgy döntött, kutatási eredményeit ideje a gyakorlatban is kamatoztatnia.
Egyik éjjel Mundo belopózott a konyhába, és talált egy súlyos hentesbárdot. Mundo újonnan szerzett „szikéjével” szobáról szobára haladva minden „beteget” „megműtött”, akit csak talált. A „kezelési módszere” egyetlen elven alapult, mégpedig azon, hogy az adott pillanatban mi szórakoztatta őt leginkább.
Hajnalra mindenkit „meggyógyított” az elmegyógyintézetben – saját magán kívül.
Ahogy magára öltötte egyik áldozatának orvosi köpenyét, gigászi alakjának dagadó izmai itt is, ott is kiszakították a szövetet. Mundo álma végre valóra vált. Igazi doktor lett belőle! Egy rendkívüli, illusztris társaság újdonsült tagjaként úgy érezte, orvosi képességeit a világ többi részének is be kell mutatnia. Az igazi munka csak most kezdődött el.
Kitört az elmegyógyintézetből, és leviharzott a lépcsőn, ahol sok évvel azelőtt valaki otthagyta. Mundo mosollyal az arcán, ruganyos léptekkel sétált Zaun utcáin.
A doktor megkezdte rendelését.