Galio legendája a Rúnaháborúk utáni időkben született, amikor tömegek menekültek a mágikus pusztítás elől. A történet szerint a menekültek egy csoportját Valoran nyugati részén vették üldözőbe a sötét mágusok. A menekültek napok óta nem tudtak pihenni, ezért egy ősi, kővé vált erdő mélyén húzták meg magukat.
Úgy tűnt, hogy a kővé vált fák elnyelnek minden mágiát, és az elmormolt varázslatok hatástalanul enyésznek el közöttük. A menekültek megragadták a hirtelen jött esélyt, és kardot ragadva elűzték a feketemágusokat.
Néhányan úgy gondolták, hogy a mágia elleni menedék az istenek ajándéka, mások pedig azt, hogy a rettenetes út elviseléséért járó jutalom. Abban azonban mind egyetértettek, hogy ott kell letelepedniük.
Ahogy teltek az évek, az újdonsült telepesek egyre több védelmi eszközt készítettek a bűvös fából. Idővel rájöttek, hogy hamuval és mésszel keverve olyan kőanyagot hozhatnak létre belőle, amely szinte minden varázslatnak ellenáll. Erre alapozták új civilizációjukat, és megépítették új királyságuk, Demacia falait.
A demaciaiak éveken át biztonságban és elégedetten éltek az otthonukat övező bűvös kőfal oltalmában. Nagy ritkán idegen földön kellett rendezniük egy-egy konfliktust, de erős seregük ilyenkor mindig elégségesnek bizonyult. Ám amikor ellenfeleik mágiát kezdtek alkalmazni, Demacia portyázó seregei védtelenek maradtak. A mágiát elhárító falak védelmét valahogy magukkal kellett vinniük a harctérre.
Megbíztak egy Durand nevű szobrászt, hogy alkosson valamiféle kőpajzsot a sereg számára. A művész két évvel később bemutatta mesterművét. Bár a legtöbben nem pont erre az eredményre számítottak, a szárnyas szobor, Galio a nemzet egyik legfontosabb védelmezője lett, és Demacia erejének egyik szimbólumává vált Valoran lakói szemében.
Emelőcsigák, acélsínek és számtalan igavonó ökör segítségével vontatták a hatalmas szobrot a harcmezőre. Számos támadó sereg torpant meg a föléjük magasodó félelmetes szobor látványától, és a „mágiát evő” titán egy egész nemzetbe öntött bátorságot, miközben ellenfeleit megrémítette.
Arra azonban senki sem gondolt, hogy milyen hatással lehet a szoborra, ha ennyi mágikus energiát kell elnyelnie…
Demacia véres csatába bonyolódott a noxusi erőkkel Észak-Valoran Zöldagyar-hegységében. A Varázsököl néven ismert, képzett harci mágusokból álló csoport tizenhárom napon keresztül bombázta nyers mágikus energiával a demaciaiakat. Akik még életben maradtak, érezték, ahogy a harci szellem elhagyja őket, és közel húzódtak Galióhoz. Amikor már minden remény elhagyta őket, a völgyet lassú, fülsiketítő moraj rázta meg, mintha két hegy súrlódna egymáshoz. Hatalmas árnyék borult a demaciai harcosokra, akik felkészültek a halálra.
Ekkor dörgő hangon megszólalt valaki a magasból. A demaciaiak döbbenetére a mögöttük álló kolosszus felől jött a hang. Galio mozgott és beszélt, ráadásul teljesen magától. Az óriási mennyiségű mágia valahogy életre keltette őt. A demaciaiak elé vetette magát, pajzsként védve őket a támadástól. Hatalmas kőteste minden egyes energianyalábot elnyelt.
Ezután Galio megfordult, nekilódult a hegyoldalnak, és a Varázsököl minden tagját péppé zúzta.
A demaciaiak üdvrivalgásban törtek ki. Köszönetet akartak mondani a kőtestű őrzőnek, aki megmentette őket, ám az amilyen gyorsan életre kelt, olyan gyorsan vált mozdulatlanná. Ismét a talapzatán állt, ugyanabban a pózban, mint korábban. Amikor visszatértek a Pompás Városba, az élő kolosszus történetét csak suttogva mesélték a Zöldagyari csata túlélői, és a hallgatóság többnyire néma hitetlenkedéssel fogadta a beszámolókat. Az a nap már a legendák homályba veszett – egyszerű mendemondává vált, amelyet ősi időkben találtak ki, hogy reményt adjon nehéz időkben a népnek.
A királyság lakói még csak nem is sejtették, hogy a kolosszus pontosan érzékeli, mi zajlik körülötte. Bár mozdulatlanságra volt ítélve, tudatánál maradt, és vágyakozva gondolt a harc zsigeri izgalmára.
Figyelte, ahogy az emberek járnak-kelnek körülötte, és minden évben tisztelegnek előtte. Nem igazán értette, hogy miért tünedeznek el az idő múlásával. Azon töprengett, vajon hová mehettek az eltűntek. Talán elvitték őket egy műhelybe, mint Galiót a csaták után?
Galio lassan felismerte a szomorú igazságot: Demacia népét nem lehet sem újrafesteni, sem megjavítani, mint őt. A halandók törékeny, rövid életű teremtmények. Ekkor értette meg, milyen nagy szükségük van a védelmére. Továbbra is a harc volt a szenvedélye, de a nép védelme vált életcéljává.
Ám így is csak párszor szólították harcba az azóta eltelt századokban. Demacia immár a saját, belső ügyeivel foglalkozik, hiszen a mágia sokkal ritkább jelenség lett, mint egykor volt. A kőkolosszus pedig éber álomban, mozdulatlanul figyeli maga körül a világot. Az óriási szobor titkon arra vágyik, hogy olyan erős mágiára leljen, amelyet elnyelve soha többé nem kell álomba szenderülnie.
Galio csak ekkor töltheti be hivatását Demacia örök védelmezőjeként.