Gnar

Létezett egy csodákkal teli vidék, amely később a jégről a Freljord nevet kapta… Ez az egykoron pompás hely volt Gnar otthona.

Gnar egy fiatal, élénk yordle volt, és sok hozzá hasonló élt szabadon a szívós, északi törzsekben. Bár szinte ahhoz is túl kicsi volt, hogy nyomot hagyjon a hóban, dühe tízszer nagyobb állatokéval vetekedett, és heves átkozódásban tört ki, valahányszor valami gondja támadt. Éppen ezért jobban kedvelte a nagyobb és bölcsek lények társaságát, akik, ha lehet, inkább kerülték a halandókat. Gnar szemében nagyra nőtt, fehér szőrű yordléknak tűntek… és ő ennyivel be is érte.

Míg a törzsek bogyók és ízletes moha után kutattak a tundrán, Gnar az igazán fontos dolgokat gyűjtötte, például köveket, kavicsokat és döglött madarak saras maradványait. Legnagyobb kincse egy drüvask állkapcsa lett. Amikor kirángatta a földből, sikongatott örömében, és olyan messze dobta, amennyire csak tudta.

Két ugrásnyi távolságra ért földet.

Gnar fellelkesedett ettől a korai sikertől, és mindenhova magával vitte a „bumerángját”. A világ persze tele volt izgalmas dolgokkal: fényes géz, édes nektár, kerek izék – de egyik sem okozott neki akkora örömet, mint amikor eldobta, és elkapta imádott fegyverét. Innentől fogva vadászként gondolt magára, és terelgetni kezdte a vadállatokat, amelyek korábban ügyet sem vetettek rá.

De még ő is érezte, hogy a vidék változás előtt állt. Az ég sötétebbnek tűnt. A szél hidegebb lett. A halandó törzsek, amelyek korábban együtt kutattak élelem után, most egymásra vadásztak…

A nagy fehér yordlék biztos tudták, hogy mi a teendő. Gnar elindult hozzájuk.

Minden vadásztudását bevetve egészen egy óriási hegylánc jeges csúcsaihoz követte a nyomaikat, olyan messze merészkedve ezzel, mint még soha korábban. Ahogy óvatosan megközelítette a csúcsot, olyan sok embert látott, hogy meg sem tudta őket számolni. Ez izgalmas volt, de valamiért egyikük sem tűnt boldognak.

Aztán a föld megremegett, és kettéhasadt. Gnar életében először úgy látta, hogy rajta kívül mindenki más dühöng. A halandók kiabáltak. A nagy yordlék felbődültek.

De a szörny érkezése mindannyiukat elnémította.

Az újonnan nyílt hasadékból mászott elő. Tele volt agyarakkal meg tekergő csápokkal, de csak egy szeme volt, amiben olyan fura fény világított, amitől Gnar hátán felállt a szőr. Néhány halandó futásnak indult a látványtól, Gnar pedig szokatlan fájdalmat érzett a mellkasában… Olyan volt, mint a gondolat, hogy elveszítheti a bumerángot, vagy hogy soha többé nem ölelik meg. Ez a rémség bántani akarta a barátait.

És ez feldühítette. Ebben a pillanatban Gnar valóban dühöngeni kezdett.

Csak a szörnyet látta maga előtt. Egy pillantás alatt felugrott a levegőbe, egyenesen a lény felé. Az egyik mancsában egy hógolyó volt… legalábbis azt hitte. Valójában egy hatalmas szikla volt a hegyoldalból, és Gnar akkorára nőtt, mint a nagy fehér yordlék. Visszaküldi ezt a szörnyet ahova jött, egyetlen nagy maflással!

De az ütése nem talált. Gnar minden télnél fagyosabb hideget érzett, ami a levegőt is jéggé változtatta. Az elemi mágia szinte égette loncsos szőrét, és az ugrás közben megfagyasztotta. Minden csendes lett, maga a szörny is. A yordle ereje és dühe is elszállt. Iszonyú fáradtság lett rajta úrrá, és békésen elaludt.

Gnar sokáig szunyókált. Amikor felébredt, nagyokat szuszogva lerázta magáról a jeget. Mindenki más eltűnt. Nem volt szörny, akivel harcolhatna, nem voltak barátok, akiket megvédhetne, ezért nagyon kicsinek és magányosnak érezte magát.

És a vidék is nagyon más lett. Mindent hó borított, amíg a szem ellátott. Örömmel felvakkantott, amikor meglátta, hogy a bumerángja ott hevert mellette, és azonnal elkezdett vadászni valót keresni.

Gnar máig nem tudja, hogy mi történt azon a napon, és hogy ő miként szabadult ki. Csodálkozva tekint az őt körülvevő világra, amely tele van összegyűjthető és felfedezésre váró furcsaságokkal.