Xan Ireliát már apró gyermekként is lenyűgözte az emberi mozgás kecses szépsége. Nagyanyja segítő kezei alatt elsajátította szülőföldje hagyományos selyemtáncait, és bár kételkedett benne, hogy általuk valóban misztikus kapcsolatot lehet teremteni Ionia szellemével, azt tudta, hogy szenvedélyesen szereti ezeket a táncokat. Amikor már úgy érezte, tovább kell csiszolnia a tudását, útra kelt, hogy Ionia legnagyobb tiszteletben álló előadóművészeitől tanuljon a Navori tartománybeli Placidiumban.
Irelia népe mindig a békés együttélésre törekedett a szomszédaival, a partoknál felbukkanó idegen hódítókról keringő szóbeszéd mégis sokakat nyugtalanított a Placidiumban. Irelia arra tért haza, hogy faluját már elfoglalták, és a távoli Noxusból érkezett, acélsisakos katonák lándzsáik nyelével fegyvertelen civileket taszigálnak az utcákon. A noxusi Duqal admirális lefoglalta a Xan család házát a tengerésztisztek számára.
Irelia fiútestvérei és apja, Lito nyilván ellenszegültek, hiszen most az egész családja jeltelen sírban feküdt valahol a kertben.
A gyásztól porig sújtott ifjú lány látta, amint Duqal emberei elhurcolják a házból az értékeket. A zsákmány között egy nagy, fém címerpajzs is volt, a Xan család címerével. Irelia odarohant, és kitépte a címert a noxusiak kezéből. Maga az admirális teperte őt a földre, és megparancsolta katonáinak, hogy egy súlyos vasbuzogánnyal zúzzák szét a címerpajzsot, majd ássanak egy új sírt ennek a senkiházi kölyöknek.
Ahogy a harcosok körülvették őt, Irelia tekintete a Xan családi címer szétszóródott darabjaira tévedt. Ekkor a lelke legmélyéről egy különös ritmust érzett feldobogni. A fémszilánkok rezegni és forogni kezdtek, látszólag maguktól, Irelia pedig újra érezte az ősi táncok derűs örömét...
Karjának egyetlen suhintására a fémdarabkák éles pengékként hasították át a levegőt, hogy azután leterítsenek két noxusit. Mialatt Duqal és a tisztjei igyekeztek magukhoz térni a megrázkódtatásból, Irelia felkapta a címer darabjait, és elmenekült a faluból.
Az erdő csendjében Irelia meggyászolta a családját, és felidézte magában nagyanyja tanításait. Ráébredt, hogy a technikák, amelyeket elsajátított, többek puszta táncnál, és valami jóval nagyobb hatalom erejét rejtik magukban.
Hamarosan megkezdődött a noxusi megszállás, amely próbára tette az Első hon törékeny békéjét. Az a hír járta, hogy még a vallási vezető, Karma is halálos mágia bevetésére kényszerült a megszállók elleni védekezés során, bár követői azóta visszavonultak az Örök Oltárhoz, és megtagadtak minden további erőszakot. Az eltérő nézeteket vallók Navori-szerte kezdték megtalálni a közös hangot. Formálódott az ellenállás, amely eltökélte, hogy addig küzd, amíg Ionia újra szabad nem lesz. Irelia is belépett közéjük, és az erdei táborban előadta nekik kedves táncait, hogy felidézze eltűnőben lévő kultúrájuk egy darabját.
Alig volt tizennégy éves, amikor újra a Placidiumba került. Ellenálló harcosainak csapata csatlakozott ahhoz az alakulathoz, amely a kolostorok és a vadregényes, szent kertek védelmére esküdött fel.
Noxus azonban jól tudta, milyen jelentőséggel bír ez a hely. Egy különösen ravasz tábornok, Jericho Swain elfoglalta a Placidiumot, és túszul ejtette a védőket, mert arra számított, hogy a bizonyosan odaküldött erősítést csapdába csalhatja majd.
Elérkezett az a pillanat, amikor Irelia sorsa beteljesedett. Lerázta magáról kötelékeit, és szabadjára engedte ősi pengetáncának erejét, amely kecses hévvel tört elő belőle. Swain tucatnyi veterán katonája esett el, és az ellenfél soraiban káosz tört ki, miközben egyre több fogoly csatlakozott Ireliához, aki hamarosan magára a tábornokra is lecsapott. A lázadó lány, aki Swain levágott karját emeli a feje fölé a magasba – ez a pillanat jelentette a háború fordulópontját.
Ez a győzelem, amit a Navoriban tanúsított nagy ellenállás hozott el, Ionia-szerte ismertté tette Xan Irelia nevét, és a nép őt kívánta vezetőnek. Vonakodva bár, de az egyre növekvő ellenállás élére állt, és majdnem három évig vívta kíméletlen csatáit, mígnem a Dalu-öbölnél győzedelmeskedett. Itt végre sarokba tudta szorítani a legyőzött Duqal admirálist, és végrehajthatta a bosszút, amelyre oly régóta várt.
Bár a háború már régen véget ért, nyomában Ionia végleg megváltozott. Az Első hon most megosztott, és a rivális csoportok épp olyan keserű elszántsággal harcolnak egymással, mint egykor a noxusiakkal tették. Sokan ma is Ireliához fordulnak megoldásért, azonban míg más örülne az efféle hatalomnak, Ireliát ez inkább kellemetlenül érinti.
A szíve mélyén ő továbbra sem vágyik másra, mint hogy egyedül táncolhasson.