Kegyetlen Ivern nagy hírű, ádáz harcos volt, aki az ősi Vorrijaard végnapjaiban élt. A klánja a legharciasabb ősi isteneket tisztelte, és a többséggel ellentétben nem akart térdet hajtani a feltörekvő „Három Nővér” előtt.
A seregeiket támogató feketemágia ereje azonban tagadhatatlan volt. Ivern és népe hosszú időn át tervezte a gyűlölt jégszülöttek megbuktatását, és végül hajóra szállva kelet felé indultak, hogy rátaláljanak a földre, ahol először kelt fel a nap, és amely minden mágia forrása volt. Ha Ivern ilyen hatalom birtokába kerülne, minden ellenfelét legyőzhetné.
Ahogy vitorláik eltűntek a láthatáron, az útjuk hamar a legendák ködébe veszett, mert sosem tértek vissza szülőföldjükre.
Kegyetlen Ivern elérte Ionia partjait. Egy tucatnyi tengerparti település feldúlása után harcosaival rátalált az Omikayalan nevű szent lugasra, amelyet a Világ Szívének neveztek. Ott, abban a furcsa, dús növényzetű kertben várt rájuk a legkeményebb ellenállás. Félig ember, félig állat alakú rémlények támadtak rájuk újra és újra a sűrű lombkoronák árnyékában.
A tántoríthatatlan Ivern azonban nem állt meg, és viharvert expedíciójának néhány túlélőjével végül rábukkantak az ioniaiak szent kincsére: a Fűzistenre.
Ivern megigézve nézte a fát, tudomást sem véve a körülötte tomboló harcról. Valóban gigantikus teremtmény volt, hosszan lelógó, fátyolszerű lombja aranyló zöld fényt árasztott. Még sosem látott ehhez fogható mágiát, és világos volt, hogy ezek a nem emberi lények készek az életüket áldozni a védelmében. Hogy megtörje harci kedvüket, megmarkolta fejszéje nyelét, gyűlölettel teli hangon felbődült, majd újra és újra lesújtott a Fűzistenre.
A hatalmas fa kidőlt. Leírhatatlanul sok életenergia szabadult fel, és Kegyetlen Ivern azonnal megszűnt létezni.
A semmiben lebegve, közönyösen figyelte, ahogy véget ér a csata. Az elesettek testén dögevő madarak és rovarok lakmároztak, a rothadó maradványokon színes gombák telepedtek meg. A csontok beivódtak a termékeny talajba, és a benne lévő magvakból friss gyümölcsöt hozó, új fák sarjadtak. A levelek és virágszirmok ezrei tarka szívek módjára váltogatták a színüket. Az őt körülvevő halálból az élet ezernyi formája jött létre.
Ivern sosem látott korábban ehhez fogható szépséget. Az élet, a különböző létformák úgy fonódtak össze, mint egy lehetetlenül bonyolult csomó, amely nem akarta, hogy kioldják. Sírni kezdett, és harmat-könnycseppei átalakult testére hullottak. Magasabb volt, mint amire emlékezett, végtagjait vastag kéreg és levelek borították. Egy teljesen más világ mágiája itatta át a testét. Nem tudta, hogyan történhetett, de immár ő volt minden, ami megmaradt a Fűzistenből.
A felismerés pillanatában meghallotta a hegyek zokogását, a fenyők üvöltését és a moha pityergését. Visszatekintett az életében elkövetett hibákra és a kegyetlenségére. Ivernt hirtelen szörnyű bűntudat kerítette hatalmába, és potyogó könnyei közt megbocsátásért kiáltott.
Amikor végül megmozdult, úgy tűnt, hogy rengeteg idő telt el, és a világ… megújult. Régi életének erőszakossága és szomorúsága távoli emlékké halványult. Észrevette, hogy ha mélyen a talajba fúrja a lábujjait, társaloghat a gyökerekkel, a kövekkel és folyókkal. Még a talajnak is megvolt a maga véleménye!
Ivern bejárta Ioniát és a még távolabbi vidékeket. Bárhol is fordult meg, Omikayalan furcsa mágiája járt a nyomában. Szoros barátságot épített minden élőlénnyel – a hatalmasakkal és a legapróbbakkal egyaránt. Megfigyelte a gyengeségeiket, örömét lelte a kis szokásaikban, és néha segítséget nyújtott nekik. Rövidebb utat mutatott a hernyóknak, fogócskázott a huncut szederhátakkal, megnyugtatta a felbőszült elmarkokat, és nevetgélt a fonnyadt csipkegombákkal.
Az egyik ilyen alkalommal egy sebesült kőgólemre bukkant. Látta, hogy a szegény párát készülte elhagyni a lélek, ezért új szívet formált neki egy folyókavicsból, és a gólem egy életre Ivern barátja lett. Ivern Pitypangnak nevezte el a virágok után, amelyek titokzatos módon a kis gólemhölgy kőtestéből rügyeztek.
Ivern néha halandókba botlott, és a többségük legalább többé-kevésbé békés természetű volt. Szederlábnak, Zöld barátnak vagy Öreg faembernek hívták, és meséket szőttek a furcsa jótéteményeiről. De szomorúan látta, hogy többet vesznek el, mint amennyit adnak, hogy kegyetlenek és felelőtlenek, ezért inkább kerülni kezdte őket.
Ám ha valóban a Fűzisten örököse volt, ki kellett művelnie az emberiséget: meg kellett tanítania őket figyelni, hallgatni, növekedni és gondoskodni. Hajdanán ő is ember volt, így tudta, hogy nehéz küldetés előtt áll. Elmosolyodott, és elhatározta, hogy még az utolsó naplemente előtt elvégzi a feladatát.
Tudta, hogy elegendő ideje lesz rá.