Ivern

Az erdő barátja
[Passzív] Az erdő barátja
A nem hatalmas szörnyeket Ivern nem támadhatja meg, illetve azok sem támadhatják meg őt. Ivern mágikus lugasokat ültethet a dzsungeltáborokba, amik idővel megnőnek. Amikor a lugas teljesen megnő, Ivern felszabadíthatja a szörnyeket, jutalmul pedig aranyat és tapasztalatot kap. Az 5. szint után Ivern megoszthatja a dzsungelbeli erősítéseket a szövetségeseivel.

Gyökércsapda
[Q] Gyökércsapda
Ivern megidéz egy indát, amely megsebzi és a földbe gyökerezteti az eltalált ellenséges célpontokat. Ivern szövetségesei a földbe gyökereztetett célponthoz rohanhatnak.

Rekettyés
[W] Rekettyés
A bokorban Ivern támadása távolságira vált és bónusz varázssebzést okoz. Ivern a képesség aktiválásával elhelyezhet egy bokros területet.

Magburok
[E] Magburok
Ivern pajzsot helyez egy szövetségesre. A pajzs rövid idő elteltével felrobban, ezzel lelassítja és megsebzi az ellenfeleket.

Pitypang!
[R] Pitypang!
Ivern megidézi őrző barátját, Pitypangot, hogy segítsen a harcban. Pitypang egy lökéshullámot indít el, ha zsinórban háromszor ugyanazt a hőst támadja meg.

Szederláb Ivernt sokan a Zöld barát néven ismerik. Fura egy szerzet, félig ember, félig fa, aki Runaterra erdeit járja, és életet visz mindenhová, ahol feltűnik. Jól ismeri a természet titkait, és mély barátságot ápol minden olyan lénnyel, amely a rengetegben nő, fészkel vagy lapul. Ivern a vadonban vándorol, furcsa bölcsességeket oszt meg azokkal, akikkel találkozik, gazdagabbá teszi az erdők élővilágát, és néha rábízza a titkait a megbízhatóbbnak tűnő lepkékre.

Freljord történelmének hajnalán Ivern szilaj harcos volt, vasakaratú és rendíthetetlen. Amikor azonban hatalomra kerültek a Jégszülöttek, akik őt és a népét csupán szánalmas halandónak tartották, akik dacolnak az ő szent akaratukkal, Ivern tehetetlen volt. Rokonaival cselszövést eszelt ki a gonosz uralkodók hatalmának megdöntésére. Kegyetlen Ivern egy harcedzett zászlóaljjal a parancsnoksága alatt kihajózott hát a Jégőrzők fagyos kikötőjéből, és útnak indult egy távoli vidék felé, amely a legenda szerint minden mágia forrása volt. Ha megkaparinthatná magának azt a szörnyű hatalmat, Ivern végre megtörhetné a Jégszülötteket. Hajóik eltűntek a látóhatáron, és sosem látták őket újra. Úgy koptak ki a freljordiak emlékezetéből, ahogy a lábnyomokat befedi a hóesés.

A tenger ügyet sem vetett nemes céljukra, és acsarkodó vadállatként csapott le rájuk hullámaival, megtörve a legelszántabb harcosokat is. Ivern, miután számos zendülőt kardélre hányt, armadájával végül kikötött Ionia partján, és kegyetlenül lemészárolta az ellenálló őslakosokat. Az ioniaiak megadták magukat, és a freljordiakat egy Omikayalan nevű, szent lugashoz vezették, amelyet a Világ Szívének neveztek. Ivern emberei ajándéknak hitték a gesztust, úgy gondolták, így fogadnak nekik hűséget a leigázottak. Valójában ott, a zöldellő erdőben várta őket a legkeményebb harc.

Egy új, rejtélyes ellenfél támadt rájuk. Félig ember, félig állat alakú rémlények lopakodtak az egyre fogyatkozó sereg nyomában, kíméletlenül levadászva a hódítókat. A tántoríthatatlan Ivern azonban nem állt meg, és a pár viharvert harcosával, aki életben maradt, végül rábukkant az ioniaiak szent kincsére: a Fűzistenre. A hatalmas fa hosszan lelógó, fátyolszerű lombja aranyzöld fénnyel derengett. Amíg az emberei egymás után hullottak el a vérfürdőben, Ivern megbabonázva állt a titokzatos fa előtt. Hogy szétzúzza az ellenség hitét, megragadta csatabárdját, és tíz ember erejével suhintott a fa felé. Nem érezte a bárd becsapódását. Nem érzett semmit. Vakító fény támadt, amikor kivágta a Fűzistent, és kiűzte belőle az életenergiát.

Ami ezután következett, még furcsább volt: keze és csatabárdja egybeolvadt a Fűzisten kérgével. Végtagjai megnyúltak, göcsörtösek és érdesek lettek. Tehetetlenül állt, ahogy az egész testére átterjedt a varázslat. Pillanatokon belül három méter magasból tekintett le a lemészárolt bajtársaira. Nem vert tovább a szíve, mégis ébren volt, és éberen figyelt.

Egy hang szólalt meg a fejében. – Figyelj – csak ennyit mondott.

Számára másodperceknek tűnő idő alatt színes gombák és zümmögő rovarok tömegei lepték el a hullákat. A tetemekből dögevő madarak és farkasok lakmároztak. A csontok beivódtak a termékeny talajba, a hódítók gyomrában maradt gyümölcsmagok pedig kihajtottak, és friss gyümölcsöt hozó, új fákká cseperedtek. Dombok emelkedtek és süllyedtek vissza – mintha lélegzett volna a föld. A levelek és virágszirmok ezrei tarka szívek módjára váltogatták a színüket. Az őt körülvevő halálból az élet ezernyi formája jött létre.

Ivern sosem látott korábban ehhez fogható szépséget. Az élet, a különböző létformák úgy fonódtak össze, mint egy lehetetlenül bonyolult csomó, amely nem akarta, hogy kioldják. Felidézte addigi hibáit, a másoknak okozott szenvedést, és szomorúság töltötte el.

Sírni kezdett, harmatkönnyei végigfolytak az új fatestét borító kérgen és a belőle kinőtt leveleken. Én leszek az új Fűzisten? – kérdezte magától.

Ekkor ismét megszólalt a hang Ivern fejében. „Hallgasd,” mondta. Fülelni kezdett.

Először semmit sem hallott. Aztán felfigyelt rá: számtalan vad nyüszítése, folyók zokogása, fenyők üvöltése és moha pityergése járta át a levegőt. Mind a Fűzisten halálát siratták egy gyász-szimfóniában. Ivernt hirtelen szörnyű bűntudat kerítette hatalmába, és potyogó könnyei közt megbocsátásért kiáltott. Egy apró mókus simult a lábához. Ivern magán érezte a közelben rejtőzködő állatok tekintetét. A növények a gyökereiket nyújtották felé. Érezte magán a Természet tekintetét, és átitatta őt a megbocsátás melegsége.

Amikor végül Ivern megmozdult, addigra a világban eltelt egy évszázad, és úgy érezte, egy új élet kezdődött el számára. A kegyetlenség és az erőszak a régi életéből távoli emlékké halványult. Nem tér vissza többé egykori énjéhez, aki annyi pusztítást hozott a világra. A belső hanghoz fordult, és azt kérdezte tőle, miért éppen ő? Miért kímélte meg az életét?

A hang harmadszor is megszólalt. – Gyarapodj – mondta neki.

Ezt nem igazán értette. Neki kell még nőnie, vagy vele együtt a világ egészének? Úgy döntött, talán mindkettő – elvégre kinek ne tenne jót egy kis növekedés? Ivern végignézett magán, a kérges bőrén, a karján lévő gombákon, a mókuscsaládon, aki a kardhüvelyének helyére fészkelte be magát. Ez az új test ámulatba ejtette. Rájött, hogy mélyen a földbe tudja ereszteni a gyökereit, és beszélgetni tud a növényekkel és a rovarokkal. Még a talajnak is saját véleménye volt!

Ivern úgy érezte, hogy kezdetnek meg kellene ismernie a világ összes lakóját, és neki is kezdett a munkának. Beletelt néhány évszázadba – hogy pontosan mennyibe, azt Ivern sem tudta megmondani, hiszen repül az idő, ha jól szórakozik az ember. Sokat vándorolt a világ különböző vidékein, és szoros barátságokat épített minden élőlénnyel – a hatalmasakkal és a legapróbbakkal egyaránt. Megfigyelte a gyengeségeiket, örömét lelte a kis szokásaikban, és néha segítséget nyújtott nekik. Rövidebb utat mutatott a hernyóknak, fogócskázott a huncut szederhátakkal, megnyugtatta a felbőszült elmarkokat, és nevetgélt a fonnyadt csipkegombákkal. Bármerre is járt Ivern, állandó tavasz köszöntött az erdőkre, az állatok pedig békében éltek egymás mellett.

Néha megmentett olyan állatokat is, amelyeket feleslegesen sebzett meg egy ragadozó. Az egyik ilyen alkalommal egy sebesült kőgólemre bukkant. Látta, hogy a szegény pára a halálán van, ezért új szívet formált neki egy folyókavicsból. Ahogy az az ásványlények körében szokás, a gólem egy életre Ivern barátja lett. Ivern Pitypangnak nevezte el a virágok után, amelyek titokzatos módon a kis gólemhölgy kőtestéből rügyeztek. Mostanság, ha Ivernt fenyegetés éri, ő azonnal a segítségére siet.

Néha embercsoportokba is belebotlott, és a többségük békésen viszonyult hozzá. Szederlábnak vagy Zöld barátnak hívták, és meséket szőttek a furcsa jótéteményeiről. Ám Ivernt zavarta, hogy többet vesznek el, mint amennyit adnak, és látta, miféle kegyetlenségre képesek, ezért inkább kerülte az embereket.

Ezután negyedjére is megszólalt a fejében a hang.

– Mutasd meg nekik – utasította.

Ivern otthagyta az erdőt, és nekivágott az emberek által sűrűn lakott vidékeknek. Az elszántság, amit egykor érzett, most visszaszállt belé, ám ezúttal nem rosszindulat vagy erőszak vezérelte. Azt remélte, egy szép napon visszaadhatja, amit elvett. Ha ő lesz a következő Fűzisten, ki kell művelnie az emberiséget; meg kell tanítania őket figyelni, hallgatni, nőni és növeszteni. Hajdanán ő is ember volt, így tudta, hogy nehéz küldetés előtt áll. Elmosolyodott, és elhatározta, hogy még az utolsó naplemente előtt elvégzi a feladatát. De tudta, hogy van rá elég ideje.

Belépés