Kai'Sa

Talán az a legfigyelemreméltóbb, amit az Üresség rettenthetetlen vadászáról, Kai’Sa-ról el lehet mondani, hogy mennyire jelentéktelenül is indult az élete. Nem volt törzsi harcosok sarja, akiket nemzedékeken át vívott csaták edzettek, és nem is távoli országokból hívták el azért, hogy megküzdjön a Shurima alatt rejtőző kiismerhetetlen fenyegetéssel. Csak egy átlagos lány volt, akinek szerető szülei a kietlen, déli sivatagot nevezték otthonuknak. Ezen a helyen játszott napközben barátaival, és itt töltötte éjszakáit, álmában keresve helyét a világban.

Életének tizedik nyarán a fiatal lány, Kaisa sorsa örökre megváltozott. Ha idősebb lett volna, talán jobban feltűntek volna neki a falvakban kibontakozó események. Anyja minden nap arra kérte, hogy maradjon otthon, mert tartott az idegenektől, akik a környéket járva sarcot követeltek az alant megbúvó sötét erőknek. Kaisa és barátai nem hittek ebben, mígnem egy este rá nem leltek egy karámra, amelyben nomád pásztoroktól vásárolt áldozati kecskék pihentek. Kaisa fogta a kését, amelyet az apjától kapott nyolcadik születésnapjára, és köteléküket elvágva útnak eresztette az állatokat a közeli kanyon felé. Az egész ártatlan csínytevésnek tűnt, mígnem valami olyan történt, amire senki nem számított. Megremegett a föld, villámok cikáztak az égen, a gyerekek pedig menteni próbálták az életüket.

Az Üresség felébredt. Egy óriási szakadék szelte ketté a kőzetet, amely bekebelezte Kaisa faluját minden lakójával együtt. Semmi más nem maradt utánuk, csak homok, amelyből éjfekete, csavart oszlopok meredtek elő.

Amikor Kaisa magához tért, a föld alatt rekedve találta magát. Bénító félelem öntötte el, de még nem veszett el minden remény: meghallotta más túlélők bágyadt kiáltásait. Kétségbeesetten szólongatták egymást, mantraként ismételgetve a neveiket. Sajnos a harmadik napra már csak Kaisa hangja hallatszott. Barátai és családtagjai mind odavesztek. Egyedül volt a sötétségben.

Amikor már úgy tűnt, hogy mindennek vége, megpillantotta a fényt.

Követte lefelé.

Útközben csak csekély élelmet talált. A katasztrófa után maradt törmelék között elnyűtt vizes tömlőkre és rothadó barackokra lelt, amelyek megmentették az éhhaláltól. Végül azonban az éhséget ismét a félelem váltotta fel. Egy hatalmas barlangban találta magát, amelyben túlvilági, lilás fény derengett. A fényben meglátta, hogy már nincs egyedül.

A mélyben izgága lények hemzsegtek. Az első, amely Kaisa felé vette az irányt, nagyjából akkora volt, mint ő. Kaisa két kézzel szorította kését, és készen állt arra, hogy megvédje magát. Az ürességszülött rémség a földre terítette, de Kaisa a pengéjét a lény lüktető szívébe döfte, majd mindketten a mélybe zuhantak.

A lény látszólag halott volt, de természetellenes bőre a lány karjára tapadt. A sötét páncél bizsergett, de érintésre olyan kemény volt, mint az acél. Kaisa kése kettétört, miközben kétségbeesetten próbálta magáról eltávolítani. De amikor nagyobb szörnyek támadtak rá, pajzsként tudta használni a meneküléshez.

Hamarosan rájött, hogy a páncél kezd a részévé válni. A létért folytatott mindennapi küzdelme évekig húzódott, ez a második bőr pedig vele együtt nőtt, éppen úgy, ahogy elszántsága is.

Most már nemcsak reménykedett, hanem volt egy terve is. Keményen harcolni. Életben maradni. Megtalálni a kiutat.

Az ijedt kislányból egy félelmet nem ismerő túlélő, az áldozatból ragadozó vált. Közel egy évtizeden át élt két világ között, és megpróbálta azokat távol tartani egymástól. Az Ürességnek nemcsak Shurima elszórt falvaira, hanem egész Runaterrára fáj a foga. Kaisa nem hagyja, hogy ez megtörténjen.

Bár számtalan ürességbeli teremtményt mészárolt le, tisztában volt vele, hogy sokan rá is szörnyetegként fognak tekinteni azok közül, akiket védelmez. És valóban, neve legendává nőtte ki magát, a kárhozatra ítélt Ikáthia ősi borzalmainak visszhangjává vált.

Többé már nem Kaisaként ismerték... hanem úgy, hogy Kai’Sa.