Karthus

Szembeszegülés a halállal
[Passzív] Szembeszegülés a halállal
Halálakor Karthus szellemalakot vesz fel, ami még 7 másodpercig lehetővé teszi, hogy használja a képességeit.

Pokoli akna
[Q] Pokoli akna
Karthus egy késleltetett robbanást idéz elő a célterületen, amivel megsebzi a közelben tartózkodó ellenfeleket.

A fájdalom fala
[W] A fájdalom fala
Karthus egy áthatolható energiaelszívó függönyt hoz létre. A függönyön átlépő ellenséges egységek mozgási sebessége és varázsellenállása egy időre csökken.

Bemocskolás
[E] Bemocskolás
Karthus passzívan elszívja áldozatai energiáját, és minden gyilkossággal manát nyer. Dönthet úgy is, hogy körbeveszi magát az áldozatai lelkével, és így sebzést okoz a közelben tartózkodó ellenfeleknek, de ezzel gyorsan elfogyasztja a manáját.

Gyászcsapás
[R] Gyászcsapás
3 másodperces varázslást követően Karthus sebzést okoz az összes ellenséges hősnek.

Karthus az elmúlás hírnöke, egy élőholt szellem, akinek kísérteties dala előrejelzi, hogy megjelenésével milyen borzalmak veszik majd kezdetüket. Az élők félnek az élőholt lét örökkévalóságától, de Karthus csak a szépséget és a tisztaságot látja benne, az élet és halál tökéletes egyvelegét. Ha Karthus elhagyja az Árny-szigeteket, a halál örömét akarja megmutatni a halandóknak az élőholt lét apostolaként.

Karthus nagy szegénységbe született a noxusi főváros falain túl elterülő nyomortelepen. Anyja belehalt a szülésbe, így apjának egyedül kellett felnevelnie őt és három lánytestvérét. Egy omladozó, patkányokkal teli szegényházban tengették napjaikat több másik családdal együtt, esővizet ittak, és férgeket, rágcsálókat ettek. A gyerekek közül Karthus bizonyult a legjobb patkányvadásznak, és rendszeresen szállította a megrágott tetemeket a fazékba.

A halál gyakori vendég volt Noxus nyomornegyedeiben, sokszor lehetett a szülők zokogására ébredni, akik álmukban meghalt gyermekeiket siratták. Karthus idővel megszerette ezt a gyászzenét, és megbűvölten nézte, ahogy Kindred számvetői újabb rovátkát véstek a pálcájukba, mielőtt magukkal vitték a tetemet. Éjszakánként Karthus a zsúfolt szobákban lopakodott, olyanok után kutatva, akiknek az élete egy hajszálon függött, és remélte, hogy elcsípheti a pillanatot, amikor a lelkük távozik a testükből. Éjszakai portyáin évekig nem járt sikerrel, mert nehéz volt megjósolni, hogy pontosan mikor hal meg valaki. Sokáig nem láthatta a halál pillanatát, amely végül az ő családjára is lecsapott.

Ebben a túlzsúfolt közegben gyakran törtek ki járványok, és amikor Karthus nővérei is elkapták a dögvészt, gondosan megfigyelte őket. Míg apjuk italba fojtotta bánatát, Karthus kötelességtudóan sürgölődött testvérei körül, akiket lassan felfalt a kór. Végignézte a haláltusájukat, és ahogy kihunyt a fény a szemükben, valami fennkölt kapcsolódást érzett. Látni akarta, hogy mi van a halálon túl, és meg akarta ismerni az örökkévalóság titkait. Amikor a számvetők eljöttek a testekért, Karthus utánuk ment a templomba, és kérdésekkel árasztotta el őket a halállal és rendjük működésével kapcsolatban. Létezhet valaki abban a pillanatban, amikor az élet véget ér, de a halál még nem kezdődik el? Ha ez az átmeneti állapot megragadható és megtartható, akkor egyesíthető az élet bölcsessége a halál tisztánlátásával?

A számvetők gyorsan felismerték, hogy Karthusnak köztük a helye, és befogadták a rendbe. Először csak sírokat ásott és máglyákat épített, csak ezután kezdhetett részt venni a halottak begyűjtésében. Karthus minden nap Noxus utcáit járta a taligával, hogy összegyűjtse az elhunytakat. Gyászdalai hamarosan ismertté tették szerte Noxusban, olyan szívhez szólóan énekelt a halál szépségéről, és arról, hogy el kell fogadni, ami azon túl vár. Őszinte elégiái sok gyászoló családnak hoztak némi megnyugvást és békét. Idővel Karthus már magában a templomban dolgozott, ápolta a betegeket, és izgatottan várta a pillanatot, amikor a halál magával ragadja őket. Karthus minden beteggel elbeszélgetett, és átsegítette a lelküket a túlvilágra, miközben további tudást keresett a lassan üressé váló tekintetekben.

Idővel azonban úgy ítélte meg, hogy a halandóktól már semmit sem tud tanulni, ezért magukhoz a holtakhoz kell fordulnia a kérdéseivel. A haldoklók nem tudták elmondani, mi vár odaát, de az elsuttogott pletykák és a gyerekek ijesztgetésére szolgáló mesék is beszéltek egy helyről, ahol a halál nem a véget jelentette: az Árny-szigetekről.

Karthus magához vette a templom vagyonát, és a pénzből Bilgewaterbe utazott, a városba, amelyre állítólag rendszeresen lecsapott egy furcsa, fekete köd, hogy magával ragadja az élők lelkét, és egy távoli, elátkozott szigetre vigye őket. Egyetlen kapitány sem volt hajlandó elvinni őt az Árny-szigetekre, de némi keresgélés után talált egy részeges halászt, akinek tengernyi adóssága volt, és semmi vesztenivalója. A csónak hosszú napokon és éjszakákon át hasította a vizet, végül egy vihar egy olyan szigetre sodorta őket, amely semmilyen térképen nem szerepelt. A kísérteties vidéket göcsörtös fák és elhagyatott romok uralták, és mindenből szivárgott a fekete köd. A halász megrettent, és azonnal Bilgewater felé fordította a csónakot, de Karthus még időben kiugrott, és a partra gázolt. A rovásokkal teli számlálópálcájára támaszkodva büszkén elkezdte énekelni a dalt, amelyet a saját halálára írt, és szavait a jeges szél egyenesen a sziget szívébe sodorta.

Karthus olyan erővel vágyott arra, hogy meghaladja a halandóságot, hogy amikor beterítette a fekete köd, elemésztette ugyan a testét és a lelkét, de nem pusztította el. Ehelyett átformálta, és Karthus testetlen szellemként született újjá a sziget vizében.

Karthus azzá vált, ami mindig is lenni akart: az élet és a halál határán lebegő lény lett belőle. Ez az örökké tartó pillanat csodálattal töltötte el, a sziget nyomorult lakói pedig sorra gyűltek köré, hogy tanúi legyenek az átalakulásnak. Szenvedélye úgy vonzotta őket, ahogy a ragadozókat az óceánba hulló vér. Karthus végre eljutott oda, ahová valóban tartozott, azok közé, akik értették az élőholt lét nagyszerűségét. Lelkesebb volt, mint valaha, és azonnal vissza akart térni Valoran földjére, hogy megoszthassa adományát az élőkkel is, és megszabadítsa őket a halandó lét terheitől.

Karthus megfordult, és a Fekete Köd egészen a halász csónakjáig repítette. A férfi az életéért könyörögve rogyott térdre előtte, Karthus pedig a halál áldásában részesítette őt, és véget vetve halandó léte szenvedéseinek, örökkévaló szellemként támasztotta fel újra, miközben fáradhatatlanul énekelte a távozó lelkeknek szóló gyászdalokat. A halász volt az első, akit a Halál Énekese felszabadított, de egyre többen követték, és Karthus hamarosan élőholt lidércek egész légiója felett rendelkezhetett. Megvilágosult érzékei számára az Árny-szigetek a fásult tétlenség földjének tűntek, amelynek lakói nem képesek igazán értékelni a halál áldását. Ő viszont készen állt arra, hogy az élők ellen vezesse a holtak seregét, elhozza az elmúlás gyönyörét a halandóknak, és az élőholt lét dicsőségében egyesítse az egész világot.

Karthus lett az Árny-szigetek követe, az elmúlás hírnöke, akinek gyászénekei a halál dicsőségét hirdetik. Az általa megszabadított lelkek serege vele együtt énekel, így a kísérteties dalok a Fekete Ködön túl, Valoran temetőiben és kriptáiban is hallhatók a hideg estéken.

Belépés