Kassadin egyszerű kitaszítottként kezdte az életét. Kereskedők karavánjait kísérve járta a hatalmas Sai durva homokját, hogy távol tartsa a ragadozókat az értékes áruktól. Számos túrát élt túl a sivatagban, és csaliból egyre inkább vezetővé vált.
Az idegeneknek, akik szolgálatai iránt érdeklődtek, gyakran gondjuk akadt a shurimai nyelvvel, így ekképpen keresték: Kas sai a dyn?, vagyis „akit ismer a sivatag”. Így Bel’zhun sikátoraiban és piacain Kassadinként kezdték emlegetni. Sok évet töltött szülőföldje ősi romjainak feltárásával, rendkívül gazdaggá téve munkaadóit. Saját kincsét viszont csak egy Zirima melletti ásatáson találta meg: beleszeretett egy nőbe, aki az egyik sivatagi törzshöz tartozott.
Kassadin feleségével és újszülött kislányával a délre fekvő sziklás kanyonokban telepedett le egy kis faluban. Munkája során olykor különösen értékes relikviákat kellett eljuttatnia néhány távoli megbízóhoz, így gyakran volt úton. De akárhova is ment, Kassadin mindig izgalmas mesékkel tért haza a határaikon túli világból.
Kassadin és karaván többi tagja a távoli Piltoverből való hazaútjuk során éppen egy oázisban itatták állataikat, amikor összetalálkoztak az első rémült, sivatagban botladozó túlélőkkel. A túlélők beszéltek nekik a katasztrófáról, amely elragadta otthonaikat, mintha maga az alvilág szája nyílt volna meg, hogy bekebelezze őket. Alig úszták meg élve.
Kassadin féltette családja biztonságát, ezért a többieket hátrahagyva szélsebes vágtázásba kezdett, csaknem teljesen kimerítve lovát. Amikor végre odaért arra a helyre, ahol egykor a faluja állt, már csak kavargó homokot és törmelékeket talált. Addig kotort a törmelékben, amíg keze már vérezni kezdett, miközben felesége és lánya nevét kiabálta. De válasz nem érkezett. Néhány nappal később, mikor társai utolérték, már csak egy összetört és kiüresedett embert találtak, aki a perzselő napsütésben zokogott.
Visszavitték magukkal Zirimába, de Kassadin nem akart tovább menni. Évekig próbálta elfojtani bánatát, és közben szinte csavargóvá vált... mígnem egy nap hírek érkeztek a városba „a Prófétáról”.
Az emberek föld alatti kimondhatatlan borzalmakról, és a nevükben tett áldozatokról suttogtak, amelynek hallatán Kassadin ereiben meghűlt a vér. Jól ismerte az ősi Ikáthia legendáit, és a pusztítást, amely azon az elátkozott helyen történt – ha az Ürességet szántszándékkal ismét Shurima ellen fordították, akkor valószínűleg az jelentette az egész falu halálát, és számtalan továbbiét is. Azt is tudta, hogy nem sokan tudnak szembeszállni vele, ha egyáltalán bárki.
Abban a pillanatban Kassadin esküt tett arra, hogy bosszút áll feleségéért és lányáért, és megsemmisíti az álnok Prófétát, valamint a mélységből fakadó hatalmának forrását. Olyan ember volt, aki a legveszélyesebb helyeken is megtalálta a biztonságos útvonalakat, és elhatározta, hogy a Valoranban ismert legmisztikusabb és legezoterikusabb fegyverekkel szerelkezik fel, amelyek a zauniak találékonyságával és ioniai lélekgyógyászok áldásával voltak átitatva. Az antikvitások szakértőitől kezdve a közönséges csempészekig mindenkitől segítséget kért, hogy megszerezze, amit keresett. Sokan őrültnek tartották, és azt hitték, most látják utoljára élve öreg barátjukat – Kassadin csak köszönetét fejezte ki aggódásukért, majd búcsút intett nekik. Egyedül akart szembenézni az Ürességgel.
Végül ellopta a hírhedt horoki alvilági pengét, a kardot, amelyhez a birodalom utolsó napjaiban ezer csaló vére tapadt. Érezte a penge élén a felejtés hideg vonzását, de nem törődött többé saját halandóságával, hiszen nem maradt veszteni valója régi életéből.
Álruhaként egy zarándok köpenyét öltötte magára, majd több mint egy évtizeddel azután, hogy utoljára a kietlen föld közelében járt volna, Ikáthia felé vette az irányt. Olyan helyeken ment, ahol senki más nem járt.
Mindenképp bosszút akart állni, még ha az az életébe is kerül.