A népmesei hősről, Kledről szóló történetek egészen Noxus alapításáig vezethetők vissza, de talán annál is régebbiek. Különösen népszerű a közkatonák körében, amit a tisztek egyre aggasztóbbnak találnak, mivel egész hadtestek esküsznek rá hogy harcoltak Kled oldalán.
Hihetetlen történetek, mint „A nagy huszár győzelme”, „A főtábornok-marsallhadnagy visszatérése” és „A hegyi admirális” szólnak arról, hogy a noxusi légiók valaha indított összes hadjáratában részt vett, az idők során minden létező katonai rendfokozatot megszerzett már, és soha nem hátrált meg egy csata elől sem. A túlzó és ellentmondó részletek folyton változnak, de a lényeg sohasem: Kled megbízhatatlan gyíkja, Skaarl hátán lovagol a csatába, hogy megvédje, ami az övé... és elvegye azt, ami még nem az.
A zsémbes lovag valójában teljesen máshonnan származik: Bandlevárosból. Yordle létére a büszke noxii törzsekkel telepedett le a Rúnaháborúk után, és azóta sem bánta meg a döntését.
Kledet legkorábban az első drugne-i csatáról írt történelmi feljegyzések említik meg. A kietlen vidék poros hegyei között Zavaan tábornok légiója egy barbár horda elől menekült. Két korábbi csatában alulmaradtak, így kezdett megbomlani a fegyelem. Kénytelenek voltak hátrahagyni az ellátmányukat, a legközelebbi helyőrség pedig egyheti járásra volt. A makulátlan páncélban feszítő Zavaant katonái jólléte helyett az foglalkoztatta, hogy milyen politikai következményekre számíthat hazatérve, ezért körkörös védelmet rendelt el, amíg átgondolja a helyzetet.
Ahogy a nap felkelt, Kled magányos alakja tűnt fel a domb tetején, egy sivatagi drakalopsz hátán lovagolva. A harcos fegyvere rozsdás volt, a páncélja viseltes, a ruhája rongyos, de egyetlen megmaradt szeméből engesztelhetetlen düh sugárzott.
Üvöltve felszólította a barbár hordát, hogy tűnjenek el a földjéről, vagy elpusztítja őket. Válaszra sem várva megsarkantyúzta hátasát, és kiabálva rohamra indult. A tábornokuk tettein felháborodott éhes és elkeseredett noxusi katonák dühét lángra lobbantotta a yordle őrült merészsége. Kled után eredtek, aki áttörte az ellenfél frontvonalát.
Ezzel kezdetét vette az északi sztyeppéken valaha vívott legvéresebb közelharc. Az ellentámadás kezdeti lendületét megtörte a barbárok magaslatról indított nyílzápora, de Kled rendíthetetlenül harcolt azután is, hogy a drakalopsz ledobta a hátáról és elmenekült. Úgy tűnt, hogy mindig a csata sűrűjében van, és sorra vágta le az ellenfeleit, kirúgta a fogukat vagy akár arcon is harapta őket. Egyre gyűltek a hullák Kled körül, akinek ruháit teljesen átitatta a vér. Egyre hangosabb kihívásokat és válogatottabb sértéseket harsogott. Látható volt, hogy kivételes harcos, aki inkább meghal, mintsem hogy meghátráljon.
Nemcsak a gyávaság, hanem a bátorság is ragadós lehet. Máskor talán feladták volna a harcot a noxusiak, hogy életüket mentve meneküljenek, de Kled példáját követve kitartottak.
Még a drakalopsz is visszatért, megrohamozva a barbárok hátvédjét, vicsorogva, karmolva törve utat gazdája felé. Kled ismét hátasa nyergében ülve gyilkos szélvészként söpört végig a barbárokon, akik ezt látván menekülőre fogták.
A hatalmas noxusi veszteségek miatt Drugne nem nevezhető valódi győzelemnek, de sikerült addig kitartaniuk, amíg a Halhatatlan Bástya erősítést küldött a légió megsegítésére. A háborúskodás egy további évtizeden át tartott, amíg a barbár törzsfők letették a fegyvert. Haderejük hozzáadódott Noxuséhoz, és az elkövetkező évszázadokban a birodalom Drugne földjéről indította a Dalamor és az észak elleni hadjáratait.
Sem Zavaan tábornok teste, sem az elegáns páncélja nem kerültek elő.
Az azóta eltelt időben a birodalom számos légiója találkozott hasonló módon Kleddel. Azt beszélik, hogy mindig a noxusiak nyomában jár, hogy hadizsákmányt és földeket szerezzen. A légiók nyomában mindig megjelennek a humoros táblák, amelyek azt hirdetik a meghódított területeken, hogy ez „Kled földje”.