Shurima több mint két évezreden át az ismert világ ura volt, számtalan nép hódolt be előtte, és semmilyen valós fenyegetéssel nem kellett szembenéznie.
Egészen Ikáthia bukásáig.
Abban a pillanatban, hogy az Üresség áttüremkedett az anyagi világba, Shurima olyan ellenségre lelt, amely pusztulással fenyegette a birodalmat, és úgy tűnt, hogy minden összecsapással erősebbé válik. A métely gyorsan szétterjedt Ikáthia romjai közül a föld felett és az óceánok alatt, végül ocsmány csápjai már Ixtal legdélibb dzsungeleit is elérték.
Ne’Zuk, a Felemelkedettek hadseregének vezetője ixtali elementalista mágus volt, akinek hatalmánál csak a gőgje volt nagyobb. A császár elé járult, és megfogadta, hogy olyan fegyvert készít, amely képes felvenni a harcot az Ürességgel, és elpusztítja annak forrását.
Hónapokig tartó természetfeletti munka eredményeként Ne’Zuk létrehozta a Monolitot: egy élő sziklából épült lebegő erődöt, amelyet a legnagyobb elementalisták tartottak működésben, bástyáin pedig az ixtali harcos istenek várakoztak harcra készen. A város nagyságú Monolit fenyegetően lebegett végig Ikáthia pusztasága felett, a mágikus inhibitoraiból kicsapó villámok üveggé olvasztották a homokot. Ne’Zuk és a szuperfegyver megérkeztek a végcélhoz, hogy szembenézzenek a végtelen sötétség világával és az ürességszülöttek hordáival.
A csata hetekig tartott. Runaterra még sosem látott annyi borzalmat és erőszakot. Annyi mágiát zúdítottak az Ürességre, amivel egész civilizációkat, teljes kontinenseket el lehetett volna törölni a föld színéről.
A sötétség hasonló erővel vágott vissza. Ocsmány energiái mély sebeket ejtettek a Monolit élő sziklájában, amelynek felszínén természetellenes malphite képződött, amely ixtali nyelven annyit tett: „rossz kő”. Az erőd egyre nehezebben tudta betölteni eredeti feladatát, kijavítani sérüléseit és megerősíteni meggyengült szerkezetét... és végül ez a hihetetlen alkotás is ereje végére ért.
Amikor Ne’Zuk próbálta összegyűjteni Felemelkedett társait egy végső, elkeseredett rohamra, megtörtént az elképzelhetetlen. A Monolit megroggyant, és a földre zuhant, felszántva Ikáthia talaját, még nagyobbra tágítva az Ürességre nyíló bejáratot.
Az erőd nagy részét elnyelte a tátongó mélység, és eltűnt a néma semmiben. A megmaradt része romokkal terítette be a hirtelen megszakadt, szörnyű harcban feketére perzselt vidéket. Csak egyetlen Felemelkedett maradt életben, maga Ne’Zuk, aki köhögve mászott elő legnagyobb műve, és egyben legnagyobb tévedése hamvai közül, és elmenekült a harcmezőről.
A Monolit néhány szilánkja minden nehézséggel dacolva, mágikus élettől átitatva átvészelte a konfliktust. Ezek a szilánkok próbálták meggyógyítani magukat, és ismét csatlakozni az egészhez, amelynek egykor részei voltak. Ám az Üresség végtelen éhsége utánuk nyúlt, és kiszipolyozta belőlük a mágikus erőt, míg végül csak élettelen szikladarabok maradtak hátra.
Egyetlen szilánk azonban hihetetlen módon ezt is túlélte.
Mélyen a felszínbe fúródott, és idővel a hasadékban rejtőző rémségek is megfeledkeztek róla... ő pedig lassan erőt gyűjtött. Hosszú évszázadokkal később öntudatra ébredt, és az első felismerése az volt, hogy egyedül maradt.
A csata óta eltelt időszakban Malphite, a Monolit utolsó szilánkja valóságos legendává nőtte ki magát Runaterrán. Sokfelé feltűnt a Targon-hegytől Zaunig; hol földrengető üvöltéseket hallat a legmélyebb barlangok mélyén, hol csendesen dúdolgat magának, a régmúlt korokra emlékezve.
Hiába teltek el évezredek, máig az a parancs hajtja, amelyet Ne’Zuk ültetett a Monolit tudatába. Malphite tudja, hogy hamarosan szembe kell néznie az Ürességgel, amely ismét Runaterra ellen tör.