Nami egy makacs, fiatal tengeri vastaya, aki a Dagályhívók mágikus botjával átformálja a hullámokat, és védelmezi népét, a marájokat. Nami volt népének első tagja, aki kimerészkedett az óceánból a szárazföldre. Kitartással, elszántsággal és bátorsággal áll helyt a szokatlan közegben.
A Targon-hegytől nyugatra fekvő tengerben egy vastaya törzs, a marájok élnek. Ezek a sellőszerű lények hosszú idővel ezelőtt egy hasadékot fedeztek fel a mélyben. Egy szörnyű, terjeszkedő sötétség rejtőzött a hasadékban, amely minden életet ki akart irtani.
A marájok falujának közepén egy világító szikla, a holdkő állt, amelyet állítólag égi mágia járt át. Ennek kísérteties, éteri fénye óvja meg a marájokat a mélységből előmászó lényektől. Körülbelül százévenként a holdkő fénye halványulni kezd. Ekkor a törzs kiválasztja a legerősebb harcosát, és a Dagályhívó címet ruházza rá.
A Dagályhívónak alá kell merülnie a hasadék jeges mélységeibe, túlélni az ott bujkáló szörnyűségek támadásait, és felhozni onnan egy mélytengeri gyöngyöt. Ha sikerrel jár, a Dagályhívó a partra úszik, ahol a Targon csúcsáról érkezett fénylő vándor vár rá, és egy újabb holdkőre cseréli a gyöngyöt. Embert próbáló feladat, aminek eredményén sokak élete múlik, de ez a csereüzlet eddig kordában tartotta a sötétség szülötteit. Korábban a marájok elit harcosok nagy csapatait küldték a gyöngyért, de hamar rájöttek, hogy minél többen vannak, annál erősebbé válnak a szörnyek, amelyek az ő energiájukból táplálkoznak. Egy hadsereggel könnyedén elbánnak a mélyben élő rémségek, a legendás, a hullámokat irányítani képes maráj botok egyikével felfegyverzett felderítő viszont képes elkerülni a hasadék veszélyeit, és felhozni magával a gyöngyöt.
Nami mindig is Dagályhívó akart lenni, de heves volt és fiatal. Elszánt harcosként tartották számon, akit a marájok leginkább önfejűségéről ismernek, és ez már sokszor sodorta őt bajba. Amikor Nami serdülőkorba lépett, a holdkő fénye száz év után ismét halványulni kezdett. Nami részt vett a Dagályhívók próbatételén. Hevessége miatt azonban a vének Rashót választották Dagályhívónak, aki óvatos volt, és sosem veszítette el a fejét harc közben.
Rasho alámerült hát a mélységbe. Eltelt egy hét, majd egy újabb. A marájok egy egész hónapig vártak a Dagályhívó visszatérésére, de Rashónak nyoma sem volt. Korábban nem fordult elő, hogy egy Dagályhívó kudarcot vallott volna.
A vének vártak és tanácskoztak, közben a holdkő fénye egyre halványult. Nami tudta, hogy VALAKINEK vállalnia kell a Dagályhívó szerepét, különben népük elpusztul.
Tudta, hogy ő is képes lenne rá.
Nami magához vette anyja botját, és nekivágott a mélységnek. Napokkal később visszatért a gyönggyel, valamint az elesett Dagályhívó botjával. Szemében csöndes iszonyat tükröződött. Bár a véneket dühítette Nami engedetlensége, bátorsága elismeréseként hivatalosan is kinevezték Dagályhívónak. Nami a felszínre úszott, és a hullámokkal a parthoz vitette magát, hogy találkozzon a szárazföldivel.
Azonban nem volt ott senki a kővel. Helyette egy idős asszony várta a parton.
A nő nagyszülei szemtanúi voltak a legutóbbi Dagályhívó érkezésének, és elmagyarázta, miért nem érkezett meg az újabb holdkő. Csak a Hold szelleme idézhet meg egy holdkövet, ő azonban elmenekült a Targon-hegyről.
Nami nem akart belenyugodni ebbe. Megfogadta, hogy felkutatja a Szellemet, és megszerzi a holdkövet. A népe puszta léte függött ettől.
Nami a Dagályhívó bot hatalmával egy állandóan mozgó vízfelületet idézett maga alá, majd a szárazföldre kimerészkedve folytatta küldetését.
A Dagályhívó elszántan vágott neki az ismeretlen, új világnak.