Nautilus legendájának megértéséhez először magát az embert kell megismerni – mert abban a legvadabb kocsmai történetek is egyetértenek, hogy egykor ember volt.
Bár a hullámok rég elmosták az eredeti nevét, Nautilus nem egyszerű matróz volt, hanem roncsbúvár. A Kékláng-szigetek legdélibb csücskén túl egy hajótemető fekszik. Azt mondják, hogy a hajók egy áldott földet indultak el keresni, ahol arannyal akarták megváltani a halhatatlanságukat. Ha elég szép az idő, a bennük lévő kincsek hívogatóan csillognak a tengerfenéken. Sokan próbálták már visszaszerezni az elveszett kincseket, de Nautilusnál, ennél az izmoktól dagadó óriásnál senki sem volt ügyesebb búvár.
Olyan tüdeje volt, hogy a gálya vitorláiból és kifoghatta volna a szelet, ezért jobb szeretett búvárruha nélkül merülni. Mindig rengeteg aranyat és kincset hozott fel magával, de sosem kért külön jutalmat. Csak annyit várt el, hogy a kapitány induláskor dobjon egy érmét a vízbe a tenger tiszteletére. Ez egy gyakori babona a matrózok között, de a legtöbb hajón betartják ezt a szokást, hogy biztonságban hazatérhessenek.
Az évek során elfogytak a könnyen elérhető kincsek, így egyre kevesebb rakománnyal térhettek haza, míg egy nap valaki megvette a hajót, amin Nautilus dolgozott.
Az új kapitány egy vérvörös hajnalon lépett a fedélzetre. Egy külföldi kikötőből érkezett, és hozott magával egy hatalmas, rézből és vasból készült búvárruhát. A ruhát Nautilusnak szánta; az egész hajót miatta vette meg. A kapitányt egy konkrét hajóroncs érdekelte, amely a legfényesebb napon is árnyékba burkolózott. A páncélszerű ruha ellenállt a mélység nyomásának, és elég időt biztosított bárkinek, hogy összegyűjtse a kincseket a természetellenes homályban.
A legénység egyetértett abban, hogy minden munka jobb az éhezésnél, ezért Nautilusra ráadták a búvárruhát. A fedélzet deszkái csak úgy recsegtek a hatalmas súly alatt. Csak ekkor jött rá rémülten, hogy nincs mivel megfizetniük, ami a tengernek jár. A külföldi kapitány kinevette Nautilust, miközben leeresztették a vízbe. Azzal biztatta a legénységet, hogy bármit is védelmez a Szakállas Hölgy, mérhetetlenül gazdaggá fogja tenni őket. Ráérnek bemutatni azt az ostoba áldozatot, miután Nautilus visszatért a felszínre.
Ahogy Nautilus egyre mélyebbre süllyedt, lassan elhalványult a fény, és a csendben már csak a saját lélegzetét hallotta visszahangozni a vaspáncélban. Aztán valami érte nyúlt a mélységből. Magával rántotta, és Nautilus szívét életében először szorongatni kezdte a félelem. A kapitány nem egy kincset akart megszerezni, hanem valamilyen szunnyadó, túlvilági hatalmat.
Nautilus megragadta a horgony láncát, az utolsó kapcsolatát a fenti világgal, és elkezdett felfelé mászni, miközben a mélység próbálta lerántani. De a súly túl nagy volt. A hatalmas fémujjak már ép elérték volna a víz felszínét, amikor a lánc elpattant. Nautilus felüvöltött a búvárruhában, de senki sem hallhatta. Elsüllyedt a zavaros vízben, kétségbeesetten markolva a horgonyt. Sötét csápok fogták körül, ő pedig tehetetlenül nézte, ahogy hajója körvonalai lassan a semmibe vesznek. Ezután minden elsötétült előtte.
Amikor Nautilus magához tért az óceán fenekén, valami… megváltozott. A sötétség már nem tudott ártani neki. A fém búvárruhából afféle páncél lett, amely tökéletesen fedte a testét, és elrejtette, hogy az ősi erő mit tett a lelkével. Az éjsötét mélységben ragadva csak egy dologra emlékezett: az új kapitány megszegett ígéretére.
Nautilus akkor és ott megesküdött, hogy mindenkivel meg fogja fizettetni, ami a tengernek jár. Személyesen gondoskodik róla.
Ettől a gondolattól hajtva elindult a part felé. Ám évek teltek el, mire elérte Bilgewatert, és már nyoma sem volt a kapitánynak vagy a legénységnek. Nem térhetett vissza a korábbi életéhez, és nem volt kin bosszút állnia. Visszatért a tengerbe, és dühét a kapzsi tengerészek ellen fordította, felhasítva hajóikat a horgonyával.
Néha a hullámok nyugtató hangja felszínre hozza egykori életének távoli emlékeit... de maga Nautilus ott marad vízbe fúlva a víztükör alatt.