Nidalee

Messze túl a Nagy-Sai könyörtelen sivatagain, a szavanna síkságain és a hegyi sztyeppéken is túl terülnek el Shurima hatalmas keleti dzsungelei. A titokzatos vidék különös vadállatok otthona, és sűrű, áthatolhatatlan erdőségeit számtalan élőlény népesíti be. A határtalan szépség hazája azonban halálos veszélyeket is rejteget.

Senki sem tudja, hogy Nidalee hogyan maradt magára a dzsungel közepén. A gyermek rongyos ruhában, egyedül ücsörgött a levelekkel borított talajon, sírása messzire visszhangzott a fák között.

Kétségkívül ez vonzotta oda a pumákat.

A kölykeivel kóborló nőstény nagymacska az árván hagyott kislány közelébe merészkedett. Talán valamilyen ismerős szagot érzett... vagy legalábbis egy megmentésre érdemes teremtés szagát. Habozás nélkül elfogadta Nidalee-t, és hol vezetve, hol vonszolva a barlangjába vitte őt.

A kislány a vadak körében maradt, új testvéreivel játszott és verekedett, a saját fajtájával vagy úgy általában a halandók társadalmával semmi kapcsolata nem volt. A pumák az erdő sajátjaként nevelték fel Nidalee-t, aki az évek múlásával igazi vadásszá cseperedett. Míg azonban gondviselői foggal és körömmel harcoltak, Nidalee megtanulta, hogyan fordíthatja a maga hasznára a természet kincseit. Mézvirágból készített gyógykenőcsöt, különös, világító virágokat használt lámpás gyanánt, és ha a szükség úgy hozta, robbanó magvakkal repítette a levegőbe az éjfarkasokat.

Mindezek ellenére Nidalee kezdte elveszíteni az uralmát a teste fölött. Emberi keze és lába néha teljesen váratlanul állati végtaggá változott. Olykor a láztól ködös fejjel botorkált ki a barlangból két különös, elmosódott alak nyomában, akik érthetetlenül, de mégis édes hangon suttogtak neki. Valahogy biztonságot adó melegséggel töltötték el Nidalee-t, annak ellenére, hogy a pumák óva intették őt az idegenektől.

Jó okuk volt erre.

A leghevesebb nyári esőzések idején történt, hogy Nidalee először találkozott a kiilashokkal. Ezek a vastaya vadászok rendszeresen járták az erdőket értékes préda után kutatva, hogy a megszerzett trófeával bizonyítsák rátermettségüket. Nidalee fogadott anyja megpróbálta elkergetni őket, de a betolakodók pengéi és lándzsái leterítették.

Mielőtt azonban a vadászok megadhatták volna az idős pumának a kegyelemdöfést, az aljnövényzetből Nidalee ugrott elő, a gyásztól és a haragtól izzó ordítással. Valami megváltozott. Érezte magában a dzsungel nagymacskáinak szellemét, és korábban soha nem tapasztalt módon alakult át. Vadállatként csapott le, és borotvaéles karmaival leterítette a hozzá legközelebb álló vadászt, majd emberi alakban megpördült ismét, hogy felkapja a lándzsáját. Ezt látva a többi kiilash morgott és sziszegett, és nagy meglepetésére Nidalee azon kapta magát, hogy részben érti a beszédüket.

Őt átkozták vastayashai'rei őseik nevében, miközben visszavonulót fújtak, és üres kézzel távoztak a csatatérről.

Nidalee elhajította lándzsáját, és szorosan magához ölelte a haldokló pumát. Testvérei közelebb óvakodtak. Anyjuk halálával az alakváltót fogadták el új vezérüknek. Azon a napon Nidalee megesküdött, hogy megvédi otthonát minden betolakodóval szemben.

Idővel megtanulta kordában tartani az erejét, és végül már könnyedén váltott a két alak között. Minden élőlény a sajátjai közé vágyik – talán ez az ösztön vezette el Nidalee-t a kaméleontestű vándorhoz, Neekóhoz, akivel egy időre elválaszthatatlanok lettek. Nidalee örömét lelte új, kíváncsi társának tanítgatásában, és együtt izgatottan vetették bele magukat a dzsungel számtalan csodájának felfedezésébe, mígnem Neeko végül búcsút vett tőle, mert sorsa Shurima világán túlra hívta.

Mind a mai napig ez a sűrű erdő az ismert világ egyetlen igazán érintetlen vadonja, amely még Nidalee számára is tartogat meglepetéseket. Ám néha, a csendes pillanatokban a vadász azon kapja magát, hogy saját származásán – és a kiilashokkal való találkozáson töpreng – vajon kiderül valaha az igazság?