Nocturne

Bár a mágia minden fajtája veszélyes és kiszámíthatatlan lehet, néhányat még a legképzettebb varázslók és mágusok is messzire elkerülnek, és nem is véletlenül. Az úgynevezett „árnymágia” gyakorlása évszázadokig tiltott volt Runaterra-szerte, mert attól tartottak, hogy újra felébreszti a rémségeket, amelyeket egykor a világra szabadított.

Az ilyen lények legveszélyesebbikének nevet is adtak, úgy hívták: Nocturne.

A Rúnaháborúk vége felé a minden áron győzni akaró harcos-mágusok bármire készek voltak, hogy előnybe kerüljenek ellenségeikkel szemben. Nem tudni, hogy elsőként melyikük hagyta hátra fizikai testét, hogy átlépjen a szellemvilágba, de hamarosan már nemcsak a csatamezőkön küzdöttek egymással, hanem a tudatalattijuk és érzelmeik formálta világokban is. A fizikai valóság korlátaitól megszabadulva olyan eszközökkel harcoltak, amelyeket egy átlagos halandó el sem tudna képzelni. Még ravasz, éteri orgyilkosokat is teremtettek, hogy szolgálják őket. E téren az árnymágusok bizonyultak a legügyesebbeknek, ezért egy időre ők váltak a szellemvilág egyedüli uraivá, és hamarosan örök homályba taszították új birodalmukat.

Ez a sötétség a halandók elméjébe is beszivárgott. Elszívta az életkedvüket és megfertőzte az álmaikat, névtelen rémségektől rettegtek éjjel-nappal, és egyre szörnyűbb tetteket követtek el saját családjuk és népük ellen.

Nehéz megmondani, hogy ez a szenvedés hívta életre Nocturne-t, vagy egy korábban teremtett orgyilkoslény vált tudatosabbá és vérszomjasabbá a sok gonoszságtól. Ami biztos, hogy egy testetlen, árnyszerű lény született, amely végtelen rettegéssel tölti el az élőket. Nocturne számára semmit sem jelentett a szeretet, a becsület és a jóindulat: ő volt a testet öltött rettegés, és nem tudta, nem is akarta féken tartani ösztöneit.

A démoni teremtmény üvöltve járta a szellemvilágot, lecsapva az ostoba, elbizakodott varázslókra, akik megteremtették, és kétségbeesetten próbálta enyhíteni saját szenvedését. Állandó fájdalom gyötörte, ami kegyetlenné tette, és hamar rákapott a halandók félelmének ízére. Bár az ő világában az idő jelentéktelen fogalom, Nocturne mégis próbálta a lehető legtovább elnyújtani a hajszákat, kiélvezte a prédája kínjait, mielőtt egyetlen mozdulattal elvágta életük ezüstszínű fonalát. Hamarosan senki sem mert belépni Nocturne birodalmába.

Vajon másként alakultak volna a Rúnaháborúk, ha a démon nem ritkítja meg a varázslók sorait? Nehéz megmondani, mindenesetre az árnymágiából fennmaradt kevés tudást gondosan elrejtették, és minden ország betiltotta a gyakorlását.

A szellemvilágban ragadt Nocturne így nem tudott tovább vadászni a területére tévedő varázslókra, és idővel éhezni kezdett. Csak akkor jutott a korábbi lakomákra emlékeztető táplálékhoz, amikor az álmodó halandók tudata az ő birodalmába tévedt. Nocturne követte a mágikus áramlatokat arra a pontra, ahol a békés álmok lidércnyomássá változnak, és ezen keresztül utat talált az ébrenlét világába.

Nocturne most sötét árnyként ólálkodik az emberek között. A szemében égő hideg fényt a Runaterra népeiben élő ősi félelmek táplálják. A démon sorra járja a nyüzsgő nagyvárosokat és az elhagyott pusztákat olyan gyenge akaratú lelkeket keresve – legyenek bár egyszerű szolgák vagy királyok –, akikben rettegést kelthet, és akiket örök sötétségbe taszíthat.