Rammus, ez a fura lény sokak szemében hős, mások legyintenek rá, de mindenki számára rejtély. Rammust tüskés páncél védi, és bármerre jár, a származását illetően egyre vadabb történetek születnek, amelyek szerint volt már félisten, szent orákulum vagy akár egyszerű állat, akit a mágia alakított át. Bármi is legyen az igazság, Rammus megtartja magának, és nem áll le másokkal megvitatni, miközben fáradhatatlanul járja a sivatagot.
Vannak, akik hiszik, hogy Rammus a Felemelkedett lények egyike, egy halandók között járó, ősi istenség, aki szükség idején Shurima páncélos őrzőjeként a birodalom segítségére siet. A babonás népek szemében ő a változás hírnöke, aki mindig az erőviszonyok átalakulásának küszöbén jelenik meg. Mások szerint Rammus egy olyan kihalófélben lévő faj utolsó képviselője, amely még azelőtt élt itt, hogy a rúnaháborúk féktelen mágiája lecsapott volna a sivatagra.
A hatalomról, mágiáról és rejtélyekről szóló különös történetekkel övezett lény bölcsességére rengeteg shurimai szomjazik. Jövendőmondók, papok és holdkórosok tucatjai állítják, hogy ismerik Rammus élőhelyét, a Páncélos azonban inkább rejtőzködik a kíváncsi tekintetek elől. Létezésének bizonyítéka mindezek ellenére jóval az emberi emlékezet előtti időkből származik: Rammust a shurimai romok legősibb falain található, málladozó mozaikok is ábrázolják. Képmása a Felemelkedés korának hajnalán létrehozott gigantikus emlékműveken is látható, ami egyesek számára Rammus halhatatlan, félisteni mivoltát igazolja. A kételkedők egyszerűbb magyarázata szerint azonban csak egy a sok hozzá hasonló lény közül.
Úgy tartják, csak a méltó zarándokoknak jelenik meg a legnagyobb szükség idején, akiknek élete a találkozás hatására nagy fordulatot vesz. Miután a Páncélos kimentette a szörnyű tűzvészből egy hatalmas birodalom örökösét, az lemondott a trónról, és kecskepásztornak állt. Egy öreg kőműves a Rammusszal folytatott rövid, ám mélyenszántó beszélgetésétől megihletve tervezte meg azt az óriási piacteret, amely később Nashramé nyüzsgő szívévé vált.
Elkötelezett hívei bonyolult rituálékkal próbálják elnyerni védőszentjük kegyét, hogy útmutatást kapjanak a megvilágosodáshoz vezető úton. Rammus kultuszának követői évente megrendezett ünnepségen tesznek tanúbizonyságot megingathatatlan hitükről – tömegesen szelik át a várost a híres gurulást imitálva és bukfenceket vetve. A legtöbb tanítás szerint Rammus egyetlen feltett kérdésre válaszol az arra érdemeseknek, ha képesek őt megtalálni, ezért minden évben shurimaiak ezrei kelnek át a sivatag legveszélyesebb és legeldugottabb részein, ugyanazzal a küldetéssel. A legendák szerint rajong a sivatagi csemegékért, ezért a zarándokok ajándékokkal próbálják elnyerni kegyeit, teherhordó állataik édes kecsketejjel töltött palackokkal, viasszal lezárt, hangyakolóniákat tartalmazó ládákkal és lépes mézzel teli csuprokkal vannak megpakolva. Sokan nem térnek vissza a sivatagi utazásból, és még kevesebb utazó tér haza a félistennel való találkozásról szóló történettel. A többség azonban arról számol be, hogy az éj leple alatt rejtélyes módon minden ehető eltűnt a csomagjai közül.
Legyen akár bölcs orákulum, akár Felemelkedett félisten, vagy hatalmas fenevad, a legendák mindig a természetfeletti kitartásáról zengenek ódákat. Bejutott Siram áthatolhatatlan erődjébe, egy őrült varázsló által tervezett, lenyűgöző erődítménybe. A mondák szerint az épület a mágikus borzalmak otthona – felismerhetetlenségig torzult, félelmetes szörnyetegekkel, lángoló folyosókkal és árnydémonok által őrzött, járhatatlan alagutakkal van tele. Még egy óra sem telt bele, és az óriási erődítmény gigászi porfelhőt kavarva összeomlott, Rammus pedig tovagurult. Senki sem tudja, miért lépett be az erőd sötét kapuján, vagy hogy miféle titkokra lelt a roppant bazaltfalak között. A nagy áradás évében mindössze két nap alatt átszelte a hatalmas Imalli-tó vizét, és több mérföld mélyre ásott le, hogy elpusztítsa a környező farmokat romba döntő óriáshangyabolyt és annak királynőjét.
Időnként jótékony hősként jelenik meg. Midőn Noxus megszálló csapatai lerohantak egy észak-shurimai települést, a rivális törzsek összefogtak, hogy megvédelmezzék a Felemelkedettek Templomát övező területet. A megszállók mind számban, mind felkészültségben felülmúlták őket, és a csata már elveszni látszott, amikor Rammus beszállt a küzdelembe. A harc abbamaradt, és mindkét oldal letaglózva figyelte a közéjük guruló, rejtélyes lényt. Ahogy Rammus elhaladt a hatalmas templom mellett, az épület alapjai megremegtek, és óriási kőtömbök zúdultak alá, amelyek összezúzták a támadók seregeit. Mivel számbeli fölénye szertefoszlott, a hadsereg a shurimaiak üdvrivalgása közepette visszavonult. Sokan állítják, hogy Rammus a Shurima iránti szeretetből mentette meg a várost, mások viszont azzal érvelnek, hogy a Páncélos csupán kedvenc kaktuszvirágainak élőhelyét védte. A törzs egyik tagja viszont azt állítja, hogy Rammus egyszerűen „alvagurulás” közben vetődött arrafelé, és egyáltalán nem állt szándékában lerombolni a templomot.
Bármi legyen is az igazság, a shurimai nép nagy becsben tartja a róla szóló történeteket. Minden shurimai gyermek ismer legalább egy tucat elméletet Rammus származására vonatkozóan, amelyeknek a felét valószínűleg ott helyben találja ki. A Páncélosról szóló történetek száma az ősi Shurima felemelkedésével tovább nőtt, akárcsak annak bukása előtt, így az a hiedelem terjedt el, miszerint a jelenléte sötét idők eljövetelét jelzi.
De mégis hogyan lehet egy ilyen jóindulatú, szenvedélyes lélek a pusztítás korának hírnöke?