Jóval a hatalmas Shurimai Birodalom felemelkedése előtt a távoli északnyugati völgyeket egy ősrégi faj, a brackernek népesítették be.
Nincs még egy hozzájuk fogható faj Runaterrán. Bár egyenként primitívnek és agresszívnek tűnhettek, pókszerű testük csodálatos titkot rejtett: ők voltak egy elképzelhetetlenül ősi tudatnak, talán egész Runaterra legrégebbi közös tudatának őrzői. Mindegyik brackern egy mágikus kristályt hordozott magában, amely tartalmazta emlékeiket, reményeiket és álmaikat, valamint mindent, ami egyéniséggé tette őket.
A test halála után tiszteletteljes szertartás kíséretében temették el a kristályt a legmélyebb völgyek egyikében. A kristályok a földben várták, hogy egy új, fiatalabb brackern örökölje meg azokat, akik aztán tovább építhetik az elődeik örökségét.
Így a brackernek a kristályaik örök dalának köszönhetően gyakorlatilag halhatatlanná váltak.
Akit ma Skarner néven ismerünk, a föld mélyéről hallotta az őt hívó kristály énekét. Éjt nappallá téve, módszeresen kutatott a kristály után a föld mélyén, és bonyolult, spirális alakzatban felásta az egész völgyet, míg végül rátehette karmait egy akkora kristályra, amekkorát még sosem látott. A felszíne repedezett és fénytelen volt, de a benne lévő halovány csillogás reagált a közelségére, és az ének körülölelte őt.
Skarner visszatért a felszínre a testébe olvadt kristállyal, és a számtalan elme alkotta közösség szótlanul üdvözölte őt tagjai között. Érezte maga körül az anyagi sík mágiáját, egy mély kapcsolatot a világgal, mintha csendes, állandó zúgás rezonált volna lénye minden szegletében.
A halandók ismerték és tisztelték a brackern fajt… ugyanakkor rettegtek tőlük. Néha áldozatokat hagytak a völgyek bejáratánál, amelyet a „Kristálysebnek” hívtak a maguk esetlen, hús-vér alapú nyelvén. Idővel azonban a harc és a hódítás kezdte lekötni minden gondolatukat, ezért a brackern faj úgy döntött, hogy hibernálja magát, amíg elmúlik a veszély. A halandók akár teljesen ki is irthatják egymást a felszínen, a kristályok soha véget nem érő dalában az is csak egyetlen, szomorú dallam lett volna.
A brackernek álomba szenderültek.
Aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül a dal sikollyá változott. Skarner felriadt, ahogy robbanások rázták meg a brackernek búvóhelyét. A vidék kiszáradt és kopár lett, de a halandók életben maradtak. Tűzzel és vassal felfegyverkezve érkeztek, és ásni kezdtek, hogy kivágják az élő kristályokat a szendergő lényekből.
Skarner őrjöngve tört elő a homok mélyéről. Sokat lemészárolt a gyilkos tolvajok közül, a többi pedig rettegve menekült. Ő az üldözésük helyett a szunnyadó fajtársain próbált segíteni. Azok a brackernek, akiknek a kristálya megsérült, pillanatok alatt elpusztultak, a többieket pedig nem tudta felébreszteni, akkora sokk érte a kollektív tudatukat.
Gyásztól sújtva poroszkált a dűnék között. Tudta, hogy a kristályok mágiája gyorsan elhal a halandók kezében.
De amikor hosszú hetekkel később felkelt a nap a láthatáron, alig érzékelhető visszhang kezdte magához hívni Skarner tudatát. Ez nem a megszokott, dicsőséges harmónia volt, hanem rettegéssel teli sikoly, egy segélykérés. Egy pillanatig habozott: ha ellopott testvére nyomába ered, a homokban nyugvó többieket védtelenül hagyja…
De ahogy a kiáltás lassan elhalt, tudta, hogy nincs választása, és kelet felé indult a sivatagban.
Skarner magányos kutatása során többször is úgy érezte, hogy közelről hallja az elveszett kristály rideg, testetlen énekét, de aztán mindig újra elenyészett. Ez egyszerre töltötte el őt reménnyel és fájdalommal, és gyászából rendíthetetlen kitartást merítve tovább folytatta küldetését, tudva, hogy kizárólag a brackern faj túlélése számít.