Réges-régen, az idők hajnalán az égi birodalom lakói növekvő aggodalommal szemlélték a Runaterrát benépesítő új fajokat.
Ezek a lények vadul, kiszámíthatatlanul és veszélyesen élték az életüket, meghiúsítva a fentiek által nekik szánt nagy terveket. Az éjszakai égboltba szőtt útmutatást és a végzetet gyakran figyelmen kívül hagyták – vagy ami még rosszabb, az egyszerű halandó elméjük félreértelmezte azt, ami káoszhoz, bizonytalansághoz és szenvedéshez vezetett.
Az egyik égi teremtmény nem bírta ezt tovább nézni, és alászállt a halandók világába, hogy kibogozza a világ szövetén keletkezett csomókat. A csillagok gyermeke hús-vér alakot öltött, és bár az ereiben áramló nagy hatalmú mágia belülről égette az új testét, tudta, hogy szenvedése nem nagy áldozat, ha cserébe segíthet begyógyítani a sebeket és pótolni a veszteségeket.
Így született meg Soraka, aki útnak indult, hogy szelídségre tanítson minden halandót, akivel találkozik.
Ám hamar be kellett látnia, hogy Runaterra népe kegyetlenebb, mint hitte. Mindegy volt, hogy a szüntelenül forrongó csatamezőket, a terpeszkedő városok mélyének nyomornegyedeit vagy a mindezeken túl elterülő vad határvidékeket járta, Soraka csak háborút, árulást és szenvedést látott. Tehetetlenül nézte, ahogy a halandók ostobán széttépték sorsuk fonalait, amelyeket egymásba fűzhettek volna. Általában az életük rövidségét hozta fel mentségükre. Egyszerűen nem voltak képesek meglátni a nagyobb mintákat, amelyek mostanra elvesztek.
De ahogy Soraka ott élt közöttük, egyként közülük, és próbálta helyrehozni, amit tudott... valami csodálatos és teljesen váratlan dolog történt.
A nagy mintázatok csomói, gubancai és repedései között Soraka észrevett egy új, rendkívül összetett mintát, ami nem szerepelt az égiek terveiben.
A sorsukat vesztett, elvadult halandók új és ismeretlen jövőket kovácsoltak maguknak. Ami az égi birodalomból letekintve káosznak tűnt, azt Soraka új otthonából és a csillagoktól kapott időtlen bölcsességén keresztül tökéletes, gyönyörű rendszernek látta. A halandók különösen hajlamosak voltak a kegyetlenkedésre, de éppoly végtelen volt a bennük lakozó kedvesség, a kreativitásuk pedig a csillagközi lényekével vetekedett.
Soraka rájött, hogy nem az égi mintázat helyreállítása vagy újraalkotása a feladata. Míg lénye egyik része a csillagokban megírt, kiszámítható végzetekre vágyott, a szíve mélyén tudta, hogy az előre elrendelt sorsokban nem teljesedhetnének ki a halandó létben rejlő zabolátlan és végtelen energiák.
Így hát újult erővel látott munkához, hogy feltárja a szunnyadó lehetőségeket minden halandóban, akivel csak találkozik. Soraka úgy döntött, a terelgetés helyett inkább inspirálni és vezetni fogja a földi népeket, hogy megtudja, milyen utat választanak maguknak a halandók rövid, ragyogó életük során.
Az évezredek alatt a Csillaggyermek legendái Runaterra minden szegletébe eljutottak. Freljord néhány törzse a mai napig őrzi egy messziről érkezett, szarvat viselő gyógyító emlékét, aki lecsillapította a legkeményebb telek jeges haragját. A Zaun alatt tátongó mélységben egy lila bőrű orvosról suttognak, aki képes megtisztítani a beteg tüdőt a Szürkeség vegyszereinek pusztító hatásától. A háborgó Ioniában a Vastayashai’rei legősibb legendái egy látnokról számolnak be, aki a csillagokkal tanácskozott, és az ő fényüket hívta segítségül, hogy meggyógyítsa a sebesülteket, vagy éppen felperzselje azokat, akik veszélyt jelentenek az Első honra.
Soraka jelenleg a Targon-hegy legnyugatibb csúcsai között lakik. Szerény hajlékában élve egy elszigetelt vastaya törzs felett őrködik, és gyógyításra tanítja őket – de hogy mi vonzotta a nagy hegy közelébe, és meddig fog ott maradni, azt csak maga Soraka tudja.
Számtalanszor végignézte már, ahogy teljes civilizációk sodródnak a pusztulás szélére, és megtanulta, hogy nem mentheti meg azokat, akik nem kérnek a segítségéből, és nem kényszerítheti őket arra, hogy meglássák azt, amit nem akarnak.
Ennek ellenére Soraka elhatározta, hogy nem enged küldetéséből.