Taliyah

Sziklaszörf
[Passzív] Sziklaszörf
Taliyah mozgási sebessége megnő a falak közelében.

Szilánkzápor
[Q] Szilánkzápor
Taliyah lövedékek sorát zúdítja a kijelölt irányba, és közben szabadon mozoghat. Ez kimerített földterületet hoz létre alatta. Ha Taliyah feldúlt földön süti el a Szilánkzáport, azzal csak egyetlen lövedéket lőhet ki.

Földlökés
[W] Földlökés
Taliyah kirobbantja a földet, és ezzel az általa kijelölt irányba löki az ellenfeleket.

Feltépett föld
[E] Feltépett föld
Taliyah létrehoz egy lassító aknamezőt, amely felrobban, ha az ellenfelek keresztülrohamoznak rajta, illetve áthúzzák vagy átlökik őket ezen a területen.

Fércelt fal
[R] Fércelt fal
Taliyah egy nagyon hosszú falat hoz létre, majd végigsiklik rajta.

Taliyah egy shurimai nomád mágus, aki kirobbanó lelkesedéssel és hihetetlen elszántsággal szövi a talpa alatt a talajt. Hogy megtanulja irányítani egyre növekvő erejét, a serdülőkor ámulatba ejtő csodái és a felnőtt felelősségtudat között őrlődő lány hosszú utazásra indult, és szinte egész Valorant bejárta már. A rég halott császár felemelkedéséről szóló híresztelések hallatán most visszatér, hogy megvédje törzsét a Shurima homokja alól leselkedő veszélyektől. Akik gyengeségnek hitték jólelkűségét, tévedésükért nagy árat fizettek, hiszen Taliyah gyermeki bája hegyeket mozgató akaratot és földet rengető elszántságot rejt.

Taliyah az Ikáthia fenyegető sötétsége mellett húzódó, sziklás előhegységben született, és egy nomád szövőmesterekből álló törzsben, kecskepásztorként töltötte a gyermekkorát. Míg a legtöbb kívülálló szemében Shurima nem több egy kopár, kietlen pusztaságnál, Taliyah-t a sivatag leányának nevelte a családja, így ő látja a föld gazdag árnyalatainak igazi szépségét. Taliyah-t mindig is lenyűgözte a homokdűnék alatt rejlő kőzet. Kislány korában, amikor a népe a folyók mentén vándorolt, ő mindig összegyűjtötte a legszínesebb kavicsokat a medrekből. Ahogy cseperedett, úgy érezte, mintha a lénye valahogy vonzaná a földet, és a kövek a homok alatt hajlongva, kanyarogva szüntelenül követték a lépteit.

A hatodik nyara után Taliyah egy napon egy rábízott kiskecskét keresve elkószált a karavántól. Eltökélte, hogy nem okoz csalódást az apjának – a nép főpásztorának és törzsfőnökének –, így éjszakába nyúlóan követte az apró állat nyomait. A patanyomok egy kiszáradt folyómedren át egy hegyszoroshoz vezették. A kis állatka jó magasra felugrándozott a sziklafalon, de lemászni már nem tudott.

Taliyah érezte, ahogy magához hívja a homokkő, és arra készteti, hogy kapaszkodókat emeljen ki a meredek falból. Tenyerét óvatosan a sziklára tette, és elhatározta, hogy megmenti az ijedt állatot. Az elemi erő, amelyet a kőben érzett, olyan elsöprő, olyan féktelen volt, akár a monszuneső. Amint átadta magát a mágiának, az azonnal átjárta őt. A kő az ujjbegyeihez ugrott, magával rántva, és Taliyah-ra zúdítva a szurdok falát – az állattal együtt.

Másnap reggel a lány kétségbeesett apja a kecskegida rémült mekegését követve Taliyah keresésére indult. Amikor meglátta a lányát eszméletlenül heverni egy lazán egybeszőtt kőtakaró alatt, térde rogyott. Gyásztól sújtottan tért vissza a törzséhez, Taliyah-val a karjai közt.

A lány két nappal később tért magához lázálmaiból, a törzs nagyanyja, Babajan sátrában. Taliyah a bölcs öregasszony és az aggódó szülei körében belekezdett a beszámolójába a szurdokban történtekről, és arról, hogy a szikla magához szólította őt. Babajan azzal nyugtatta a családot, hogy a lehullott sziklák formája a Nagy Szövőmester, a sivatagi törzs mitikus védelmezőjének jelenlétét bizonyította, és azt, hogy vigyázott a lányukra. Amikor Taliyah meglátta szülei mély aggodalmát, úgy döntött, hogy eltitkolja előlük az igazságot: valójában ő – és nem a Nagy Szövőmester – volt az, aki lerántotta a szurdokfalat.

Taliyah törzsének hagyományai szerint a gyermekek, amikor elértek egy bizonyos kort, táncot lejtettek a telihold fényében, amelyet a Nagy Szövőmester megtestesülésének tartottak. A tánccal a gyermekek veleszületett adottságait ünnepelték. Ilyenkor mutatták be tehetségeiket, amelyekkel felnőttként a törzs fennmaradásához járulnak majd hozzá. Ez volt az első lépésük az igaz tudás felé vezető úton, hiszen az ünnepély után a gyermekek a mestereik tanoncai lettek.

Taliyah továbbra is titokban tartotta az egyre növekvő erejét, mert a képességét nem áldásnak, hanem egyenesen veszélyesnek gondolta. Minden alkalommal végignézte, ahogy gyermekkori pajtásai gyapjút fonnak, hogy melegen tartsák a törzs tagjait a hűvös, sivatagi éjszakákon; ahogy nyírószerszámokkal és festékekkel alkotnak valamit; ahogy a ruhák anyagába szövik népük történeteit. Azokon az éjjeleken, miután a tábortüzek már rég kialudtak, ő még sokáig feküdt ébren. Kínozta a benne ébredező erő.

Végül elérkezett Taliyah telihold alatt lejtett táncának napja is. Habár elég tehetséges volt ahhoz, hogy az apjához hasonló, kiváló pásztor legyen belőle, vagy a szövésminták mesterévé váljon az anyja után, az ifjú leány rettegve várta, mit tartogat számára a tánc. Ahogy elfoglalta a helyét a homokban, a népe eszközei – a pásztorbot, az orsó és a szövőszék – hevertek körülötte a földön. Próbált a feladatára koncentrálni, ám a távoli kősziklák, a föld kőzetének színpompás rétegei szólították. Taliyah behunyta a szemét, és táncolni kezdett. Egész testét átjárta a mágikus energia, és ő a fonalak helyett a talpa alatt lévő földből kezdett fonni.

A törzsének ijedt kiáltásai törték meg a varázst. Egy hatalmas, éles sziklákból álló kőfonat tornyosult föléjük a holdfényben. Taliyah végignézett a körülötte lévő, rémült arcokon. Ezzel megtört a mágikus kapcsolata a kővel, és a földből szőtt szőnyeg leomlott. Taliyah anyja egyetlen lányához rohant, hogy megvédje őt a zuhanó szikláktól. Amikor leülepedett a por, Taliyah meglátta a pusztítást, amit okozott, és a szorongást az emberek arcán. Ám a lány félelmét az anyja arcán ékeskedő, apró vágás igazolta. Habár a sérülés nem volt súlyos, Taliyah abban a pillanatban tudta, hogy veszélyt jelent a népe számára, akiket a legjobban szeretett a világon. Kirohant az éjszakába. A kétségbeesés olyan súllyal nehezedett rá, hogy a föld minden lépésébe beleremegett.

Ezúttal is az apja talált rá a sivatagban. Ahogy egymás mellett ültek a felkelő nap fényénél, Taliyah görcsös zokogás közepette fedte fel neki a titkát. Az apja válaszul az egyetlen dolgot tette, amit egy szülő tehetett: Szorosan átölelte a lányát. Azt mondta neki, hogy nem menekülhet el a képességei elől, és hogy be kell fejeznie a táncát, hogy megtudja, merre viszi az útja. Biztosította Taliyah-t, hogy csakis azzal törheti össze a szülei szívét, ha elutasítja a Nagy Szövőmester ajándékát.

Taliyah visszatért hát apjával a törzséhez. Ismét a táncosok körébe lépett, és szemét nyitva tartotta. Egy újabb kőszalagot font, amelynek színeiből és mintázatából ezúttal a népének emlékei rajzolódtak ki.

Amikor elkészült, a törzs tagjai ámulattal néztek rá. Taliyah feszülten várt. Eljött az ideje, hogy valaki felálljon, és a növendék mesterének kiáltsa ki magát. Taliyah úgy érezte, hogy heves szívdobbanásai között eónok teltek el. Hallotta a kavicsos talaj súrlódását, ahogy felállt az apja. Mellette felállt az anyja. Felállt Babajan, felállt a legtehetségesebb festőnő és a fonómester is. Egy pillanat alatt felállt az egész törzs. Valamennyien felajánlották segítségüket a lánynak, aki képes volt fonni a sziklákból.

Taliyah végignézett rajtuk. Tudta, hogy olyan képességgel rendelkezik, amelyet nemzedékek óta nem látott a népe. Mind mellette álltak, mind szerették őt és bíztak benne, de az aggodalmuk nyilvánvaló volt. Egyikük sem hallotta a föld hívását, ahogy ő. Akármennyire is szerette ezeket az embereket, Taliyah senkit nem látott maga körül, aki megtaníthatta volna irányítani a benne áramló, elemi erőt. Tudta, hogy ha népével marad, azzal az életüket tenné kockára.

Nyugatnak tartott, a távoli Targon csúcsa felé, mert a sziklák iránti vonzalma a csillagokig érő hegy irányába csalogatta. Shurima északi határában azonban noxusi katonákba botlott, így ők fedezhették fel először az erejét. Noxusban ünneplik, sőt tisztelik az efféle mágiát, mondták. Egy tanítót ígértek neki.

A népe arra nevelte Taliyah-t, hogy bízzon az emberekben, így mit sem sejtett a noxusi nemesek finom ígéretek és nyájas, begyakorolt mosoly mögé rejtett, valódi szándékából. A sivatagi lány hamarosan egy merev, egyenes úton találta magát, amely a hatalmas Noxtorák, a Birodalom által leigázott földeket jelölő vaskapuk alatt vezetett.

A főváros irdatlan embertömege és a szövevényes politikai háló láttán a nyílt sivatagban nevelkedett lányt a bezártság érzése kerítette hatalmába. Taliyah-t végigvonultatták Noxus társadalmának mágikus rétegein. Sokukat érdekelte a lány ereje és a benne rejlő lehetőségek, ám végül egy bukott kapitány szavai győzték meg leginkább: a férfi megesküdött, hogy elviszi őt egy tengeren túli, vad vidékre, ahol zavartalanul csiszolgathatja majd a képességeit. Taliyah elfogadta a fiatal tiszt ajánlatát, és átkelt vele a tengeren, egyenesen Ionia felé. Amint azonban lehorgonyoztak, félreérthetetlenül közölték vele, hogy egy dicső fegyvert készülnek faragni belőle a férfi számára, aki kétségbeesetten próbálja visszaszerezni pozícióját a noxusi hajóhad élén. A kapitány hajnalban döntés elé állította Taliyah-t: a saját házukban, élve eltemet egy egész népet, vagy a hullámok közé vetik.

Taliyah átnézett az öböl túlsó felére. Az alvó falu kandallóiból még nem szállt fel a füst. Nem ilyen leckék reményében tett meg ekkora utat. Elutasította a parancsot, a kapitány pedig levetette őt a fedélzetről.

Taliyah megmenekült a dagály és a parton harcoló katonák elől, és hamarosan Ionia hófödte hegyei között kóborolt tovább elveszetten. Végül itt talált rá a mesterére, egy férfira, akinek a pengéje magát a szelet irányította – valakire, aki kellően ismerte a természet erőit, és megértette az egyensúly fenntartásának fontosságát. Egy darabig az ő tanítványa volt, és életében először úgy érezte, végre képes lesz uralni az erejét.

Éppen egy félreeső fogadóban pihentek, amikor Taliyah fülébe jutott a hír, hogy Shurima Felemelkedett császára visszatért sivatagi birodalmába. Azt beszélték, hogy az istenné emelkedett uralkodó össze akarja gyűjteni egykori népét, az ellenséges törzseket, hogy ismét a rabszolgáivá tegye őket. Bár a kiképzését még nem fejezte be, Taliyah-nak nem volt más választása: vissza kellett térnie a családjához, hogy megvédhesse őket. Mentorával nehéz búcsút vettek egymástól.

Taliyah hazatért Shurima homokdűnéi közé. A nap perzselő tüzében egyre beljebb és beljebb haladt a sivatagban, eltökélten, hogy megtalálja a népét. Sziklaszilárd elszántsággal határozta el, hogy bármi áron megvédi a családját és a törzsét a rájuk leselkedő veszedelemtől.

Belépés