A legtöbb yordléhoz hasonlóan Tristanát is mindig lenyűgözte a Bandlevároson túli világ. Ezer és egy helyen megfordult már, és mindig csodálattal és lelkesedéssel figyelte a különböző helyeket, embereket és lényeket, akikkel találkozott. A rejtett utakon járva, amelyeket csak a yordlék ismernek, széltében-hosszában felfedezte az anyagi világot, miközben jórészt észrevétlen maradt.
Megcsodálta például, hogyan kelnek át a jégtrollok a távoli észak jeges folyóin a lélegzetelállító színekben pompázó sarki fény alatt. Ámulattal nézte, ahogy a hadihajók szilánkokra robbantják egymást a tengeri ütközetektől tajtékozó vizeken. Elragadtatva figyelte, ahogy hatalmas hadseregek menetelnek – egy yordle agyával felfoghatatlan összhangban és fegyelmezettséggel – a déli vidékek végeláthatatlan sivatagjaiban.
De Tristana gondtalan, vándorló életmódja örökre megváltozott, amikor szemtanúja lett egy bandleliget elpusztításának. Ezeket az erdőket átitatja a kapuk varázsereje, amelyek köré nőnek, így menedéket nyújtanak a yordléknak a világ elől. Tristana, aki éppen a levelek között átszűrődő napfényben szunyókált, arra riadt, hogy égnek és sorra dőlnek ki körülötte a fák. Egy egész hadosztályra való páncélos martalóc rontott keresztül az erdőn fáklyákkal és fejszékkel felszerelkezve, élükön pedig egy sötét erőbe burkolózó varázsló állt.
Tristana rémületében elbújt. A varázsló a bandleliget szívében rejtőző kapura összpontosította az erejét, és elmondott egy szörnyű varázsigét. Tristana füle csengett a fájdalomtól, és megrendülve látta, hogy a kapu végleg összeomlik – már sosem nyitják ki újra. A pusztítás hullámai magát Bandlevárost is elérték, pánikot keltve a yordlék között.
Tristana még sosem tapasztalt ahhoz fogható fájdalmat, amit ez a veszteség okozott, sem olyan mély bűntudatot, amely tétlensége miatt gyötörte. Soha többé nem fogja hagyni, hogy hasonló szörnyűség történjen! Abban a pillanatban Tristana a bandleligetek és a többi yordle védelmének szentelte az életét.
Tristana sokszor figyelte csodálattal, ahogy a halandók óvták a számukra kedves dolgokat. Noha nem értette, miért őriznek csillogó fémeket vagy kőfalakat, tisztelte a módszereiket, és úgy döntött, követi a példájukat. A többi yordle kíváncsian figyelte őt, miközben Bandleváros határain menetelt, komoly tekintettel a veszélyt fürkészve. Az ételét „fejadagnak” kezdte nevezni, és szigorúan beosztotta, mikor pihenhet.
De valami még hiányzott. Utazásai során számos nagy erejű találmányt látott, köztük a lőporos ágyúkat Bilgewaternél. Ezekből merített ihletet, és elegendő nemesfém lemezt gyűjtött össze, hogy aprócska termetéhez illő fegyvert készítsen belőlük.
Fanyar mosollyal Gyorsbombázónak nevezte el a fegyvert.
Azóta Tristana számos fenyegetéstől óvta meg a bandleligeteket. A Kígyó-szigetek dzsungelében beavatkozott a helyi buhru nép és a valorani kincsvadászok ütközetébe, amely túl közel ért egy rejtett portálhoz, és mind az életüket mentve menekültek, amint közéjük ugrott a mennydörgő Gyorsbombázóval. A Shurima mentén húzódó lángoló sivatagban bombát hajított egy Üresség-rémség torkába, amikor az elkezdte felemészteni a titkos bandleliget-oázist.
Tristana afféle legendává vált Bandlevárosban, és az utóbbi időben egyre több yordle kezdte – többnyire sikertelenül – utánozni fegyelmezett viselkedését. Néhányan még a Gyorsbombázóra hajazó fegyvereket is fabrikáltattak maguknak Rumble-lel, a lobbanékony feltalálóval, aki mindig igyekszik elnyerni Tristana elismerését. Bár Tristana szörnyen kínosnak tartja ezt az egészet, arra jutott, hogy ha tényleg meg akarják védeni a Bandlevárosba vezető ösvényeket, akkor komolyan kell venniük a feladatot. Így aztán elkezdte kiképezni az újoncokat, akik új becenevet is felvettek: ők lettek a Bandlevárosi Tüzérek.
Tristana azonban gyakran jár egyedül őrjáratozni a vadonba, egyrészt hogy személyesen óvja a bandleligeteket, másrészt hogy elmeneküljön újdonsült, és meglehetősen bosszantó gyakornokai elől.