Shauna Vayne egy halálos, könyörtelen szörnyvadász, aki életét a családja kiirtásáért felelős démon elpusztítására tette fel. Vayne a csuklójára szerelt szerszámíjakkal felszerelkezve, bosszúszomjas szívvel járja a világot, és csak a sötét mágia gyakorlóinak vagy teremtményeinek elpusztítása hoz megelégedést számára.
Egy tehetős demaciai pár egyedüli gyermekeként Vayne kiváltságokkal teli nevelésben részesült. Gyermekkora nagy részét egyedül töltötte: napjai olvasással, zenetanulással és a kastély kertjében élő különféle rovarok gyűjtögetésével teltek. Szülei fiatal korukban körbeutazták Runaterrát, Shauna születése után azonban Demaciában telepedtek le, mert úgy találták, hogy ebben a birodalomban élnek a leginkább segítőkész és a legszorosabban összetartó emberek.
Nem sokkal Vayne tizenhatodik születésnapja után, egy nyáresti mulatságból hazatérve olyan kép tárult elé, amelyet soha nem fog elfelejteni.
Egy leírhatatlanul gyönyörű, szarvakat viselő nő állt szülei véres holtteste fölött.
Vayne felsikoltott a fájdalomtól és a borzalmas látványtól. Mielőtt eltűnt, a démon lenézett a fiatal lányra, és szörnyűséges, kéjes vigyort villantott felé.
Miközben Vayne próbálta kisöpörni édesanyja arcából a véráztatta hajfürtöket, a kísérteties vigyor továbbra is ott lebegett lelki szemei előtt, nőttön-nőtt, és úgy tűnt, felemészti őt. A démon gonosz ábrázata akkor is befurakodott a gondolatai közé, amikor remegő kézzel igyekezett lezárni apja szemét, akinek az élete utolsó másodperceiben átélt borzalmak még mindig ott ültek az arcán.
Ez a vigyor élete végéig elkíséri és lángoló gyűlölettel fűti Shauna vérét.
Próbálta elmagyarázni másoknak a történteket, de soha senki nem hitt neki igazán. Egy szabadon garázdálkodó démon gondolata – kiváltképp Demacia biztonságos, mágiától tartózkodó királyságában – túl nagy képtelenségnek tűnt ahhoz, hogy bárki komolyan vegye.
Vayne azonban tudta az igazságot. A démon vigyorgó ábrázatából tudta, hogy a pokoli szépség újra le fog csapni. Még Demacia hatalmas falai sem képesek megakadályozni a sötét mágia beszivárgását. Álcázhatta ugyan magát körmönfont módszerekkel, vagy megbújhatott az árnyak között, de Vayne akkor is tudta, hogy ott ólálkodik valahol.
Egy idő után a félelmet is elfojtotta magában.
Vayne szíve gyűlölettel telt meg. Elegendő pénzzel rendelkezett akár egy kisebb hadsereg felállítására is, de ahová menni készült, oda egy katona sem merte követni. Mindent meg kellett tanulnia a sötét mágiáról: Hogyan lehet felismerni a nyomait? Hogyan lehet megfékezni? És hogyan lehet végezni a gyakorlóival?
Szüksége volt egy tanárra.
Szülei meséltek neki egy jégbirodalom harcosairól, akik egy Jégboszorkány ellen küzdöttek valahol fent északon. Nemzedékeken át megvédték magunkat a boszorkány kiszámíthatatlan hatalmától és sötét szolgálóitól. Vayne tudta, hogy köztük fogja megtalálni mentorát. Megszökött kijelölt gyámjaitól, és jegyet váltott a következő, Freljordra tartó hajóra.
Érkezése után rövidesen a szörnyvadászok nyomába indult. Hamarosan rá is bukkant egyre, bár nem úgy, ahogy elképzelte. Épp egy fagyos szurdokon kelt át, amikor egy furmányosan felállított jégcsapda fogságába esett. Amikor elérte az éles jégszilánkokkal borított verem alját, Vayne felnézett, és egy vérszomjas, száját nyalogató jégtrollt látott, aki a legújabb fogását méregette.
Óriási kék nyelve azonban hirtelen esetlenül buggyant ki a száján, amikor a levegőt átszelő dárda áthatolt a koponyáján, és mélyen belefúródott az agyába. Az óriás a verembe zuhant, és Vayne még épp időben gurult arrébb ahhoz, hogy ne nyomja agyon a tehetetlen hústömeg. Lábánál ragacsos nyál- és vértócsa kezdett összegyűlni.
Vayne megmentője egy Frey nevű, őszes, középkorú nő volt. Bekötözte Vayne sebeit, és teste felmelegítésére tábortüzet rakott, amelynek lángjai erőlködve kapaszkodtak a kanyont áthasító jeges szélbe. Frey mesélt neki az életéről és arról, hogyan harcol a Jégboszorkány teremtényei ellen, akik meggyilkolták gyermekeit. Vayne könyörgött a nőnek, hogy fogadja el tanítványául, és tanítsa meg neki a szörnyvadászat fortélyait, de ő hallani sem akart róla. Vayne-ről messziről lerítt, hogy tehetős, és kiváltságokkal teli életet él. Sajnos ezek egyike sem segített egy vérre menő harcban vagy egy kétségbeesett küzdelemben.
Vayne képtelen volt elfogadni Frey nemleges válaszát, ezért párbajra hívta őt azzal a feltétellel, hogy ha ő nyer, Frey tanítani fogja őt. Ha pedig veszít, akkor csaliként tereli el a Jégboszorkány alattvalóinak figyelmét, hogy Frey rajtuk üthessen. Vayne-nek semmi oka nem volt arra, hogy bízzon a győzelemben – egyetlen délutánt szánt a vívás tudományának elsajátítására, mert hamar elege lett abból, hogy fél karját hátrakötve harcoljon – de esze ágában sem volt meghátrálni. A nő Vayne vakmerőségét azzal jutalmazta, hogy havat dobott a szemébe, és ezzel máris megtanította neki a szörnyvadászat első szabályát: a méltányos küzdelem sehová sem vezet.
Frey olyan eltökéltséget látott Vayne szemében, amit csak tisztelni tudott. A lánynak hosszú utat kellet még megtennie, hogy harcossá váljon, de minden egyes alkalommal, amikor Vayne sebekkel borított testével újra feltápászkodott a hóból, Frey egyre határozottabban látta benne a könyörtelen vadászt, akivé válhat. Bár tudásban alulmaradt, elszántságából mit sem veszített, így újra könyörgőre fogta a dolgot: mindkettejük családját elpusztították. Frey életének hátralevő részét a jégtrollok kergetésével töltheti, amíg végül az egyik betöri a koponyáját, vagy taníthatja Vayne-t. Ketten kétszer annyi szörnnyel végezhetnek. Ketten kétszer annyi családot menthetnek meg attól a fájdalomtól, amellyel ők kénytelenek voltak együtt élni. Frey ugyanazt a gyűlöletet és szomorúságot látta a szemében, amely a sajátjában is évek óta izzott.
Beleegyezett abba, hogy együtt visszatérjenek Demaciába.
Közösen tették meg tehát a dél felé vezető utat, és Frey álruhába öltözött, hogy elkerüljék Demacia határőreinek kérdezősködését. A családi birtokra visszaérve a következő két évet edzéssel töltötték. A társaságát kereső udvarlók és kérők fáradhatatlan ostroma ellenére Vayne gondolni sem tudott másra, mint hogy Freyjel gyakoroljon. Ennek eredményeként rendkívül közel kerültek egymáshoz.
Frey átadta neki a sötét mágiával, a megidézett fenevadakkal és a gonosz varázslatokkal kapcsolatos tudás alapjait. Vayne valósággal itta a tanítás minden egyes szavát, azonban kissé nyugtalanítónak találta, hogy Frey soha nem beszélt arról, hogyan is tett szert ilyen szerteágazó tudásra az efféle gonosz tanokban.
A királyság szemfüles őreinek és a mágiapajzsként szolgáló fáknak köszönhetően sötét, mágikus lények csak elvétve mutatkoztak Demacia falai között, ezért Frey és Vayne éjszakánként a határ menti erdőkbe jártak vadászni. Vayne első prédáját – egy utazó kereskedőkre vadászó vérszomjas teremtményt – tizennyolc éves korában ejtette el.
A lény kiontott belein taposva Vayneben egy új érzés támadt fel: az öröm. A bosszú és az erőszak valósággal feltüzelte a vérét, és élvezte ezt az érzést.
Vayne és Frey hosszú éveket töltött el a sötét, mágikus lényekre vadászva, miközben az egymás iránt érzett tiszteletük minden elejtett prédával nőtt. Vayne egy nap rádöbbent, hogy anyjaként szereti Freyt, de a családi szeretethez kötődő fájdalma és vesztesége olyan mély nyomot hagyott benne, hogy küzdeni kezdett a kötődés ellen, mintha az is csak egy újabb vérszomjas fenevad lenne.
Vayne és Frey bejárták egész Valorant, míg egy nap a fülükbe jutott egy szóbeszéd a fennsíkról, amely szerint egy szarvakat viselő, csodálatos szépségű bestia szedi áldozatait a vidéken. A beszámolók szerint a démon nem vesztegette az idejét: létrehozott egy szektát olyan követők toborzására, akik engedelmesen követik minden szavát. Az emberek a hegyekbe indultak, és soha többé nem hallottak róluk. Azt beszélték, hogy a szekta főpapjai létrehoztak egy felszentelt területet a sziklafal közelében, ahol előkészíthetik a démonnak szánt áldozati felajánlásaikat. Vayne és Frey azonnal vadászatra indultak.
Az éjszaka leple alatt épp a hegyekbe tartottak, amikor Vayne azon kapta magát, hogy máson jár az esze. Kapcsolatuk kezdete óta először érzett aggodalmat Frey iránt. Attól félt, hogy másodjára is elveszítheti azt, akit édesanyjaként szeretett. Még mielőtt bevallhatta volna félelmét, a démon egyik papja előugrott egy közeli bokorból, és a buzogányát Vayne vállába mélyesztette.
Vayne súlyos sérülést szenvedett. Frey egy rövid pillanatig habozott, majd megkeményedett a tekintete, bocsánatot kért barátjától, és félelmetes freljordi farkassá változott. Vayne elképedve figyelte Freyt, ahogy állati alakjában, hatalmas állkapcsával egy szempillantás alatt elharapta a pap torkát.
Amikor a pap már holtan hevert Vayne lábánál, Frey visszanyerte emberi alakját, a szemében azonban egy riadt állat tekintete tükröződött. Elmagyarázta, hogy családja pusztulását követően sámán lett belőle, és átkot bocsátott saját magára, hogy alakváltóvá váljon, és megküzdhessen a Jégboszorkánnyal. Az efféle rituáléhoz sötét mágiára is szüksége volt, de mások védelmében folyamodott hozzá.
Vayne nem hagyta, hogy tovább magyarázkodjon, szemrebbenés nélkül nyilat röpített a szívébe. Bármilyen szeretetet is érzett Frey iránt, az abban a pillanatban elpárolgott, hogy felfedezte a nő igazi természetét. Frey szemében könnycsepp gyűlt össze miközben összeesett, de Vayne ezt már nem látta. Bármilyen szoros kapcsolat is volt közöttük, az Frey lelkével együtt távozott.
Több óra volt még hátra napkeltéig, ami azt jelentette, hogy bőven maradt idő a vadászatra. Vayne csak a démonra koncentrált. Ez a préda csak az övé lesz. És az összes többi is. Runaterra alvilága rettegni fogja a nevét éppúgy, ahogy ő félte őket egykoron.
Vayne szülei halála óta először elmosolyodott.