Aki meg akarja érteni a Vel’Koz nevű rémet, annak ismernie kell a Virrasztók történetét, és hogy miként kötődnek a halandók világához.
Az elemi síkon túl, és valamiképpen alatta egy kiismerhetetlen mélység terül el. Ez az Üresség, ahol nincs helye sem halandóknak, sem halhatatlanoknak. Nem számít, hogyan vagy miért jött létre egy ilyen hely… a lényeg, hogy ott van. Az Üresség örökkévaló. Az Üresség mindent elnyel.
A hideg, végtelen sötétben minden egyenlő és üres. Számolatlan évezredeken át ez egyfajta tisztaságot jelentett. Béke honolt, ha egyáltalán jelentene ott valamit a fogalom.
Aztán valami megváltozott. Nem az Ürességben magában, hanem valahol másutt. Létrejött… valami a korábbi semmi helyén, és ez a jelenlét megérintette a hatalmas, hideg, formátlan lényeket, amelyek a sötétségben sodródtak. Bár korábban tudatában sem voltak saját érzéseiknek, ezt követően azonban csak arra tudtak gondolni, hogy nem képesek elviselni a másik hely létezését. Az illékony, életteli világnak pusztulnia kellett.
A lények elkezdték figyelni a világot. Tanulmányozták.
Hamarosan valaki más kezdte el tanulmányozni a Virrasztókat. Az értük kinyúló halandó elmék apró, jelentéktelen fénypontok voltak a mélység peremén. Azonban a Virrasztók meglátták bennük a lehetőséget az anyagi világ elleni támadásra, hogy elpusztítsák az Ürességen túli, élénk valóságot.
A legmerészebbek áttörtek a határon, és felfele kúsztak, de az anyagi világban való megjelenés, a lineáris valóság összezavarta őket. Hirtelen volt idő, volt meleg és volt fájdalom…
Aztán csak a hideget érezték. A visszaút bezárult, és több tucatnyi Virrasztó ragadt a két világ közötti térben, az utazás pillanatába fagyva.
Az Ürességben maradók elborzadtak. Még fogalmaik sem voltak, amelyekkel leírhatták volna a történteket, de tudták, hogy elárulták őket.
Alkalmazkodniuk kellett.
A Virrasztók kinyúltak az anyagi világba, és magukhoz vették az azt alkotó primitív anyag egy részét. Átformálták, megfertőzték, és beleültették a tudatukat. Létrejöttek az első ürességszülöttek, belőlük váltak uraik kémei, akiknek a létezés rémálomszerű síkját kellett megfigyelniük és megismerniük.
Egy messze kiemelkedett közülük. Valószínűleg a legidősebb ürességszülött, de mindenképpen ő töltötte a legtöbb időt a mélységen kívül. Számtalan néven ismerték a balszerencsések, akik találkoztak vele. Shurima primitív törzsei már évezredekkel azelőtt rettegtek Vel’Koztól, a bölcsek álmait ellopó, az alvilágból előbújt ördögtől, hogy Ikáthia egy csatában szabadjára engedte az Ürességet. Nevének nincs szó szerinti fordítása a modern nyelvekben, de nagyjából azt jelenti, hogy „megértés az elpusztítás által”.
A tudás iránti csillapíthatatlan vágya miatt Vel’Koz bejárta a világot, a legmagasabb csúcsoktól a legsötétebb mélységekig. Ravasz és módszeres teremtmény, aki végignézte civilizációk felemelkedését, hanyatlását, majd bukását, évszázadokat töltött az óceánok fenekének átfésülésével, és még a csillagok járását is próbálja feltérképezni.
Az összegyűjtött tudást magával viszi a Runaterra szövetében keletkezett hasadékokhoz, ahol átadja ismereteit a Virrasztóknak. Minden halandót elpusztít, aki az útjába áll.
Az Üresség örök, és mindenkit elnyel.