Zac Zaun csatornarendszerének mélyén kelt életre egy mérgező vegyianyag-szivárgás eredményeként. A szerény kezdetek ellenére Zac a kezdeti iszapból gondolkodó lénnyé fejlődött. A város vízvezetékeiben él, és néha segít a bajbajutottakon, vagy épp Zaun javításra szoruló vezetékeit hozza rendbe.
Először néhány zauni gyerek találkozott Zackel, amikor köveket hajigáltak a csatornába, és valami visszadobott néhányat nekik. A köveket visszadobó híre hamar körbejárt a zauni csatornarendszer lakói között, és idővel magára vonta néhány kétes hírű vegyész-alkimista figyelmét is. Az alkimisták a helyiek tiltakozása közepette tartályokba szivattyúzták a tó tartalmát, és magukkal vitték az anyagot a laboratóriumaikba, hogy kísérletezzenek vele.
A negatív és pozitív megerősítési technikákat tesztelő kísérletek alapján az alkimisták arra az eredményre jutottak, hogy a furcsa anyag egyértelműen pszichotróp tulajdonságokkal rendelkezik. Röviden ez azt jelenti, hogy utánozza az őt érő külső ingereket. Ha kedvesen bántak vele, gyermeki örömmel és játékossággal reagált, de a fájdalomra és az agresszióra adott válasz okozta pusztításban az alkimisták számos implantátummal ellátott segédmunkást veszítettek el.
A legtöbb alkimista ezt egyszerű reflexválasznak tartotta, de ketten közülük egyáltalán nem voltak ilyen biztosak a dolgukban. Megkérdőjelezték a kísérletek etikusságát, mivel azok egyetlen célja láthatóan az volt, hogy egy még sosem látott agresszivitású lény jöjjön létre. Amikor a dolgok mélyére ástak, kiderült, hogy az egész projektet Saito Takeda, egy vegyszerbáró pénzelte, aki híres volt erőszakos természetéről és a versenytársak elleni véres bandaháborúiról. Világos volt, hogy ez mit jelent: Takeda olyan harcost akart fejleszteni, aki halálos sebeket is túlél, olyan helyekre is bepréseli magát, ahová egy ember nem képes, és minden parancsot teljesít. Megismerték a projekt valódi nevét is: Zauni Amorf Katona.
Miközben a két különutas alkimista a következő lépést fontolgatta, rájöttek, hogy a furcsa zselé nem csupán utánozza a külső ingereket. Külső inger nélkül is cselekedett, méghozzá egyértelműen úgy, mintha saját tudata lenne. Idővel Zac néven kezdték emlegetni a lényt, amely egyértelmű jelét mutatta, hogy képes gondolkodni és érezni. Aggályaikat a kutatócsoport művégtagos vezetője elé tárták, aki figyelmen kívül hagyta a véleményüket.
Ők azonban ebbe nem nyugodtak bele, és titokban elkezdtek azon dolgozni, hogy semlegesítsék a csapat többi tagjának munkáját, akik kizárólag erőszakra tanították a lényt. Megtanították Zacet arra, hogyan különböztesse meg a jót és a rosszat, megmutatták neki, hogy mit jelent az önzetlenség és a nagylelkűség. Erőfeszítéseiket siker koronázta. Zac szomorú lett, amikor az egyik kutató keze megsérült, vagy amikor megöltek egy kísérleti patkányt a laborban. Végül nem voltak képesek tovább elviselni a kegyetlen kísérleteket, amelyeknek a többi alkimista alávetette Zacet.
Egy este, amikor Zaunban a fejlődés napi megemlékezést tartották, az egész labor üresen állt. A két tudós átszivattyúzta Zacet egy kerekes szennyvíztartályba, és Zaun egy távoli részére vitték. Amikor kiderült, hogy mit tettek, Takeda báró katonái a nyomukba eredtek. De mivel Zaun meglehetősen nagy, a kutatók el tudtak rejtőzni üldözőik elől. Vissza akarták adni Zac szabadságát, de ő nem akart elválni tőlük, mert a családjának tekintette őket. Addig csak ők voltak kedvesek hozzá, és még többet szeretett volna tanulni tőlük. Az alkimisták nagyon örültek ennek, mert Zac kedves volt a szívüknek, és fiukként tekintettek rá.
Hogy elrejtőzzenek Takeda emberei elől, megváltoztatták a nevüket és a külsejüket, és a csatornarendszer egy félreeső részére költöztek, távol a kutató tekintetektől. Zac megtanulta utánozni a hangjukat, úgy alakítva át masszaszerű testét, hogy képes legyen hangokat képezni. Évekig a fogadott szüleivel élt, és ha kellett, a csatorna vízében vagy sziklák repedéseiben bújt el. „Szülei” meséltek neki az őt körülvevő világról, amelyben sok szép és csodálatos dolog is van. Megmutatták neki a Napkapuk felett a holdfelkeltét, a zauni kereskedőnegyed festett üvegtetején táncoló szivárványos fényeket és a városközpont nyüzsgő szépségét. Azt is elmagyarázták, hogy a világ néha kegyetlen és durva, így Zac megtudta, hogy néhány ember kegyetlen és rosszindulatú, gyűlölködő és előítéletes. Zac nem szerette az ilyen viselkedést, és segített a szüleinek, ahol csak tudott. Ők a körülöttük élőket segítették tudásukkal, anélkül, hogy ezzel túl nagy figyelmet vonnának magukra.
Kezelték a betegeket, kijavították az elromlott gépeket, és a vegyészként szerzett tudásukat próbálták jó célra fordítani. Ezek voltak Zac legszebb évei, és kedvére csatangolhatott Zaunban annak számtalan vezetékén és ezernyi sziklarepedésén keresztül. Bár Zac értelmes lény volt, ha egyszerre túl sok inger érte, akkor hajlamos volt a környezetét uraló érzelmet utánozni, függetlenül attól, hogy az negatív vagy pozitív volt. Gyakran nem tudta megállni, hogy megvédje az elnyomottakat a felettük zsarnokoskodó banditáktól, és hamarosan elkezdtek terjedni a róla szóló pletykák Zaunban. Bár a legtöbb történet arról szólt, hogy Zac mások segítségére sietett, egyesek jelentős pusztítást is tulajdonítottak neki: gyárak lerombolását vagy a csatornarendszer környékén nyíló szakadékokat.
Idővel a pletykák eljutottak Saito Takeda fülébe is, és implantátumos banditákat küldött, hogy szerezzék vissza a lényt, amit saját tulajdonának tekintett. Alkimistái ugyanis sikertelenül próbálták megismételni a Zac születéséhez vezető folyamatot a tartályban maradt néhány csepp alapján. Takeda vissza akarta szerezni a lényt, és implantátumos verőemberei körülvették Zac szüleinek házát, majd támadásba lendültek. Ők keményen küzdöttek, vegyész-kutatóként számos eszközük volt a védekezésre, de végül legyűrték őket, és mindkettejüket megölték Takeda határozott utasítása ellenére, hogy élve fogják el őket.
Zac épp földalatti ereket járt be messze Zaun alatt, de érezte, hogy szülei bajban vannak, és a vezetékeken keresztül a segítségükre sietett. Túl későn érkezett, és olyan düh fogta el a holttestük láttán, amilyet a báró emberei még sosem tapasztaltak. Zac vadul nekik támadt, kiszámíthatatlanul nyújtva ki végtagjait, és pusztító csapásokat mért rájuk. A düh és a bánat elvette az eszét, több tucat közeli házat lerombolt, és mire a tombolása véget ért, az összes implantátumos bandita meghalt.
Amikor a harc okozta felfokozott érzelmei elültek, Zacet bűntudat kerítette hatalmába a lerombolt otthonok miatt. Megfogadta, hogy folytatni fogja a szülei által megkezdett munkát, és a gyengéket fogja segíteni. Segített újjáépíteni az elpusztított házakat, majd amint ezzel elkészült, eltűnt Zaun hatalmas vezetékrendszerében.
Zac ma egyedül él a Zaunt behálózó alagutakban és barlangokban, ahol a városlakók érzelmeiből táplálkozik. Bár ez érzelmi gazdagságot biztosít számára, esetenként el is szomorítja, mert a városban lévő jót és rosszat is magába szívja. Afféle városi legendává vált Zaun lakói között, egy titokzatos figurává, aki néha előbújik egy szikla repedéséből vagy egy törött vezetékből. Legtöbbször a rászorulókon segít, de amikor az egész városra rossz hangulat ül, Zac megjelenése bajt hoz.