Zyra emlékei mélyebbre nyúlnak, mint a legősibb gyökerek. A népe fiatal volt, amikor kitörtek a Rúnaháborúk, és halandó seregek küzdöttek egymással a teremtés kulcsaiért.
A Kumungutól délre fekvő dzsungelben, valahol a Kelet-Shurimát felosztó folyók között terültek el Zyr híres kertjei. Az elemi mágia furcsa és kiszámíthatatlan módon alakította át az ottani termőföldet, ezért vad húsevő növények sarjadtak a földből, amelyek minden arra tévedő lényt felfaltak. Terjeszkedtek és táplálkoztak, mit sem törődve a halandók viszályaival, egyre több erdőt és mocsarat terítve be indáikkal. Bizonyos szempontból mindegyikük Zyra volt… és a háborúk közepette is bőven volt mit enniük.
Ma már lehetetlen kideríteni, hogy ki küldte a katonákat, akik behatoltak erre a területre egy rég elfeledett kincs után kutatva. Egy becsvágyó varázslónő vezette őket, de messze kerültek otthonuktól, és az volt a sorsuk, hogy a levegőben terjengő mérgező gázok és spórák végezzenek velük.
A kert lakói megtámadták őket, a tüskés indák könnyedén átszakították a páncélokat, és leszaggatták róluk a húst. A harcosok bátran küzdöttek, de tudták, hogy minden próbálkozásuk kudarcra ítéltetett, ezért a varázslónőhöz fordultak segítségért. Ő minden erejét összegyűjtve hatalmas varázslatot készített elő. Rúnaszimbólumok lángoltak a levegőben, kísérteties fénybe burkolva az egyre közelebb húzódó tüskés növényeket.
Ekkor egy kipattanó szikra meggyújtotta a mocsári gázokat, és a mágikus robbanás kilométereken belül minden élőlényt elpusztított. A Rúnaháborúk túlélői máig nem tudják pontosan, hogy mi lett Zyr kertjeinek sorsa.
Teltek-múltak az évszázadok. A csata helyszíne a felszínen üres és élettelen volt... de a mélyben életre kelt valami. Az elszabadult energiák lecsillapodtak, és a talajba szivárogtak. Egy nem e világi energiával átjárt maghüvely jött létre, amelyből végül kivágta magát a benne fejlődő lény, és levegőért kapkodva, zavartan lépett ki a világba.
Egy megtépázott, átalakult világot látott, tele új élettel és ötletekkel. A lény tudatát ellentmondó emlékek töltötték meg, a földből magába szívott gondolatok kergették egymást az újszülött elmében. Emlékezett a nap melegére, az eső ízére, a hatalom szavaira, és több száz halandó haláltusájára.
A lény Zyra néven gondolt magára, de nem tudta megmondani, hogy miért.
Ahogy nekivágott a szülőföldjén túli vadonnak, azonnal nyilvánvaló lett számára, hogy minden más élőlénytől különbözik. A halandók rettegő, kellemetlen lények voltak, a pusztán szellemi lények pedig szeszélyesek és önteltek. Egyik fajta sem tisztelte a világot, amelyben élt, a puszta jelenlétükkel rombolták környezetüket, amivel kivívták Zyra dühét és megvetését. Léptei nyomán új élet sarjadt a földből: vérszomjas növények, amelyek a szeme láttára növesztettek mérgező tüskéket és új, erősebb indákat.
Kirángatták gyökereiket a földből, és Zyra mellé szegődtek, hogy táplálkozzanak és növekedjenek, kiszorítva minden más létformát a világból. Termőföldeket tett terméketlenné, egész településeket dúlt fel, és félresöpört minden fegyveres ellenállást, mindenhol rémséges, gyilkolásra kész növényeket hagyva maga után.
Amikor Shurima folyómedrei ismét vízzel teltek meg, furcsa növények jelentek meg a partjukon, és minden évszakkal egyre messzebb terjeszkedtek nyugati irányban. Hiába gyomlálják ki vagy égetik el őket, a terjedésüket nem lehet megállítani…