Galio

Kolosszuscsapás
[Passzív] Kolosszuscsapás
Néhány másodpercenként Galio következő alaptámadása bónusz területi varázssebzést okoz. A Kolosszuscsapás töltési ideje lecsökken, valahányszor Galio hősöket talál el a varázslataival.

A háború szele
[Q] A háború szele
Galio két széllöketet indít útnak, amelyek tornádót hoznak létre, amikor találkoznak.

Durand pajzsa
[W] Durand pajzsa
Galio védekező állást vesz fel, és lassabban mozog. Galio a képességet feltöltve felbőszíti és megsebzi a közeli ellenfeleket.

Az igazság ökle
[E] Az igazság ökle
Galio rövid ideig lendületet vesz, majd rohamra indul, a levegőbe lökve az első eltalált ellenfelet.

Hősies belépő
[R] Hősies belépő
Galio az egyik szövetséges hős helyét jelöli ki földetérési pontnak. Galio kis késleltetés után lesújt a kijelölt a helyre, a levegőbe lökve a közeli ellenfeleket.

Demacia csillogó városán kívül egy kőkolosszus, Galio áll őrt. Az ellenséges mágusok elleni védelemként építették, és gyakran évtizedekig várja mozdulatlanul, hogy az erős mágia jelenléte életre keltse. Amikor ébren van, Galio kihasználja a lehetőséget, és örömmel veti magát a harcba, megtiszteltetésnek véve, hogy megvédheti honfitársait. A győzelmei azonban mindig keserédesek, mert a mágia, amit elpusztít, egyben az ereje forrása is, ezért minden diadal után ismét álomba kell szenderülnie.

Galiót a Rúnaháborúk után hozták létre, amikor tömegek menekültek a mágikus pusztítás elől. Az egyik történet szerint Valoran nyugati részén ilyen menekültek egy csoportját üldözték a sötét mágusok. A menekültek napok óta nem tudtak pihenni, ezért egy ősi, kővé vált erdő árnyékában húzták meg magukat. A mágusok meglepve tapasztalták, hogy varázslataik nem működnek a furcsa erdő fái között.

Úgy tűnt, hogy a kővé vált fák elnyomnak minden mágiát, az elmondott varázslatok pedig hatástalanul enyésztek el. A menekültek megragadták a hirtelen jött esélyt, és kardot ragadva elűzték a sötét mágusokat.

Néhányan úgy gondolták, hogy a mágia elleni menedék az istenek ajándéka, mások pedig azt, hogy a nekik kijáró jutalom. Abban azonban mind egyetértettek, hogy ott kell letelepedniük.

Ahogy teltek az évek, az újdonsült telepesek egyre több védelmi eszközt készítettek a bűvös fából. Idővel rájöttek, hogy hamuval és mésszel keverve olyan kőanyagot hozhatnak létre belőle, amely szinte minden varázslatnak ellenáll. Erre akarták alapítani új civilizációjukat, és megépíteni új királyságuk, Demacia falait.

A demaciaiak éveken át megelégedtek a bűvös kőfallal a szülőföldjükön belüli mágikus fenyegetések elleni védekezésként. Nagy ritkán idegen földön kellett rendezniük egy konfliktust, de erős seregük ilyenkor mindig elégségesnek bizonyult. Ám amikor ellenfeleik mágiát kezdtek alkalmazni, Demacia portyázó seregei védtelenek maradtak. A vének úgy döntöttek, hogy a mágiát elhárító falak védelmét valahogy magukkal kellene vinniük a harctérre. Megbíztak egy Durand nevű szobrászt, hogy alkosson valamiféle kőpajzsot a sereg számára. A művész két évvel később bemutatta mesterművét. Bár a vének nem pont erre az eredményre számítottak, a szárnyas szobor, Galio a nemzet egyik legfontosabb védelmezője lett, és Demacia erejének egyik szimbólumává vált Runaterra lakói számára.

Valahányszor mágikus fenyegetéssel kellett szembenéznie a seregnek, Galiót is csatasorba állították. Emelőcsigák, acélékek és számtalan igavonó ökör segítségével vontatták a hatalmas szobrot a harcmezőre. Ennyi bűvös kőanyag szinte bármilyen mágikus támadást könnyedén semlegesít, és az egykor a varázslók elől menekülő nép ma már nyílt csatákban is képes szembenézni az ilyen természetű fenyegetésekkel. Számos támadó sereg torpant meg a félelmetes, a fák koronája fölé magasodó szobor látványától, és a „mágiát evő” titán egy egész nemzetbe önt bátorságot, miközben ellenfeleit megrémíti. Arra azonban senki sem gondolt, hogy milyen hatással lehet a szoborra, ha ennyi mágikus energiának teszik ki…

Márpedig a következmények átírták a történelem alakulását. Demacia véres csatába bonyolódott a noxusi erőkkel Észak-Valoran Zöldagyar-hegységében. A demaciaiak tudtán kívül Noxus az elit harci mágusok csapatának, a Varázsökölnek a bevetésére készült. A támadó sereg egy völgybe szorította a demaciaiakat, és a Varázsököl nyers mágikus energiával kezdte bombázni őket. A demaciaiak döbbenetére a támadások áttörték Galio mágiaelhárító pajzsát.

A demaciai sereget tizenhárom napon át támadták, és a túlélők harci kedve lassan semmivé foszlott. Amikor azt gondolták volna, hogy nem jöhet rosszabb, ismét felhangzott a mágikus robbanások könnyen felismerhető hangja. Ám ezúttal egy új, ismeretlen hang követte ezeket. Lassú, fülsiketítő moraj rázta meg a völgyet, mintha két hegy súrlódna egymáshoz. Hatalmas árnyék borult a demaciai harcosokra, akik felkészültek a halálra.

– Harcolunk vagy sem? – kérdezte valaki dörgő hangon a magasból.

A demaciaiak döbbenetére a mögöttük álló kolosszus felől jött a hang. Galio mozgott és beszélt, ráadásul teljesen magától. Az óriási mennyiségű mágia valahogy életre keltette őt.

A váratlan fordulat szemtanúi tátott szájjal meredtek a titánra, és próbálták felfogni, mit látnak. Mielőtt észbe kaptak volna, egy újabb mágikus lövedék indult el a demaciai tábor felé, amely ha betalál, talán minden túlélővel végez. Galio a katonák elé vetette magát, és megvédte őket. Hatalmas kőteste elnyelte a támadás erejét.

Galio a támadás forrása felé fordult, és öt aprócska alakot pillantott meg egy közeli hegyen.

– Ellenséges mágusok! Csapjunk szét köztük! – üvöltötte a kolosszus.

Ahogy nekiindult a hegyoldalnak, a noxusiak minden erejüket egy összpontosított sugárban egyesítették, amely Valoran bármely szikláját megolvasztotta volna. A sugár eloszlott, és a varázslók meglepődve látták, hogy a titán talpon maradt, és behunyt szemmel, lágyan világítva álldogál, mint aki ízlelgeti a pusztító mágiát. Galio ezután szinte gyermeki lelkesedéssel folytatja útját a hegyre, és péppé zúzta a Varázsököl tagjait.

A megmaradt noxusi erők menekülni kezdtek, a demaciaiak pedig diadalittas kiáltásokkal ünnepeltek. Köszönetet akartak mondani a kőtestű őrzőnek, aki megmentette őket, de az amilyen gyorsan életre kelt, olyan gyorsan vált mozdulatlanná, felvéve azt a pózt, amelyben eredetileg állt emelvényén.

Odahaza suttogva mesélték el az élő kolosszus történetét a Zöldagyari csata túlélői. De mindenki hitetlenkedve fogadta a mesét, és kicsit őrültnek is nézték őket. Idővel Galio életre kelésének szemtanúi inkább nem is beszéltek a dologról, attól tartva, hogy megkérdőjelezik a józan eszüket. A történet legendává vált: egy allegóriává, amelyet ősi időkben találtak ki, hogy reményt adjon nehéz időkben a népnek.

A királyság lakói még csak nem is sejtették, hogy a kolosszus pontosan érzékeli, hogy mi zajlik körülötte. Bár mozdulatlanságra volt ítélve, tudatánál maradt, és vágyakozva gondolt a harc zsigeri izgalmára. Izgalmas volt agyoncsapni az ellenfeleket hatalmas öklével, de bezárva élni egy kőtestben, mozdulatlanul: tragikus.

Galio kénytelen volt csöndben szemlélni, ahogy az emberek járnak-kelnek körülötte, és minden évben tisztelegnek előtte. Homályos álomként élte meg az egészet. Bár egyenként alig tudott róluk valamit, kezdte úgy érezni, hogy a nép egészét elég jól ismeri. Nem igazán értette, hogy miért tünedeznek el az idő múlásával, hogy aztán új testek vegyék át a helyüket, akik látszólag más életet éltek.

Azon tűnődött, hova mehettek az eltűntek. Talán elküldték őket egy műhelybe, mint Galiót a csaták után?

A freljordi barbárok elleni számos ütközet egyike után észrevette, hogy az emberek hosszú sorokban cipelnek magukkal dolgokat, amelyek szövetbe bugyolált ágyacskáknak tűntek. Ahogy a menet elhaladt előtte, az egyik ponyva félrecsúszott, és felfedte egy fiatal, halott katona sápadt arcát. A fiút Galio látta korábban is, és nem értette, hogy egy ilyen bátor ember miért engedi, hogy betakarva cipeljék a városon keresztül. Galio lassan felismerte a szomorú igazságot: az embereket nem lehet újrafesteni, mint őt, és megjavítani sem olyan könnyű őket. Az emberek törékeny, rövid életű teremtmények. Ekkor értette meg, mennyire rászorulnak a védelmére. Továbbra is a harc volt a szenvedélye, de a nép védelme vált életcéljává.

Azóta Galio csak néhány alkalommal szállt harcba, és néha évszázadokig nem volt dolga. A mágia sokkal ritkább jelenség, mint egykor volt. Éber álomban, mozdulatlanul figyeli maga körül a világot. Az óriási szobor titkon arra vágyik, hogy olyan erős mágiára leljen, amelyet elnyelve soha többet nem kell álomba szenderülnie.

Galio csak ekkor töltheti be hivatását Demacia állandó védelmezőjeként.

Belépés