Renekton

A harag uralma
[Passzív] A harag uralma
Renekton minden alaptámadás után dühpontokat kap. Ezek a dühpontok bónusz hatásokkal erősíthetik a képességeit. Ezenfelül Renekton bónusz dühpontokat is kap, ha az életereje alacsony.

Pengekör
[Q] Pengekör
Renekton a pengéje meglendítésével mérsékelten sebez minden körülötte álló célpontot, és az okozott sebzés kis hányadának megfelelő mértékben gyógyul is. Ha 50-nél több dühpontja van, a sebzés és a gyógyítás is nagyobb mértékű.

Könyörtelen ragadozó
[W] Könyörtelen ragadozó
Renekton kétszer megvágja a célpontját, ezzel mérsékelt fizikai sebzést okoz, és 0,75 másodpercre elkábítja az ellenfelet. Ha Renektonnak 50-nél több dühpontja van, akkor háromszor vágja meg a célpontját, ezzel nagymértékű fizikai sebzést okoz, és 1,5 másodpercre kábítja el az ellenséget.

Nyes és szel
[E] Nyes és szel
Renekton előreront, és megsebzi az útjában álló egységeket. Feltöltve Renekton támadása bónusz sebzést okoz, és csökkenti az eltalált egységek páncélját.

Legyőzhetetlenség
[R] Legyőzhetetlenség
Renekton felveszi zsarnok alakját, ezzel bónusz életerőt kap, és a közelében tartózkodó ellenségeknek nagyobb sebzést okoz. Ebben az alakban Renekton rendszeresen kapja a dühpontokat.

Renekton egy iszonyatos, gyűlölettől hajtott Felemelkedett lény a shurimai sivatagból. Egykor a birodalom egyik legmegbecsültebb harcosa volt, aki számtalan győzelemre vezette Shurima seregeit. A birodalom bukásakor Renektont elevenen eltemette a homok, és lassan, ahogy a fenti világ megváltozott, fokozatosan megőrült. Most, hogy kiszabadult, semmi más nem érdekli, mint hogy megtalálja és megölje testvérét, Nasust, akit őrült elméje az egyedüli felelőssé tett az évszázadokig tartó rabságért.

Renekton harcra született. Már fiatal korától kezdve gyakran bonyolódott vad kézitusákba. Szemernyi félelem sem volt benne, és megállta a helyét a sokkal idősebb gyerekek ellen is. Sokszor a büszkesége miatt törtek ki a verekedések, ám Renekton sosem hátrált meg, sosem viselt el semmilyen sértést. Minden este vágásokkal és friss zúzódásokkal borítva tért haza. Az idejét a tanulmányainak szentelő testvére, Nasus, helytelenítette az efféle utcai csetepatékat, de Renekton élvezte minden pillanatukat.

Nasus hamarosan elköltözött, mert a legjobbaknak fenntartott Napkollégium a tagjai közé választotta. Amíg ő távol volt, Renekton egyre súlyosabb harcokba keveredett. Az egyik ritka alkalommal, amikor hazatérhetett, Nasus iszonyattal látta, hogy a testvére milyen állapotban tért vissza egy újabb utcai verekedésből. Attól tartva, hogy Renektont a természete a börtönbe vagy a sírba juttatja, Nasus segített neki belépni a shurimai hadseregbe. Renekton hivatalosan ugyan túl fiatalnak számított még, de a bátyja befolyása elégnek számított ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjanak minden kifogást.

A seregben tapasztalt fegyelem és rendszeresség jót tett Renektonnak. Néhány év alatt Shurima leginkább rettegett és legkiválóbb kapitánya lett, és számos hódító háborúban küzdött a frontvonalon. Vad és szívós ember volt, becsülettel és bátran harcolt. Nasus híres tábornokká vált, több hadjáratban is szolgáltak együtt, és nagyon közel maradtak egymáshoz annak ellenére, hogy a természetük alapvetően különbözött, és ez gyakran vitákhoz vezetett. Nasus erőssége a stratégia, a logisztika és a történelem volt, Renektoné a harcművészetek. Nasus megtervezte a háborúkat, Renekton pedig megnyerte azokat.

Renekton elnyerte a Shurima Kapuőre címet, miután egy kétségbeesett harcban győzelmet aratott egy hegyi szorosban, Shurima határán. Egy inváziós haderő szállt partra a déli partvidéken, és lecsapott az elszigetelt Zuretta városára. Ha nem állítják meg a sereget, a várost lerombolják, az ott élőket pedig kardélre hányják. Renekton egy kisebb csapat élén nézett szembe a tízszeres túlerővel, és mindenáron időt akart nyerni a város kiürítéséhez. Senki sem hihette, hogy Renekton túléli a csatát, hát még azt, hogy megnyeri. Egy teljes napig és egy éjszakán át tartotta a hegyi szorost, amíg Nasus vezetésével megérkezett a felmentő hadsereg. Renektonnak alig pár harcosa maradt életben, akik mindegyike még sebesülten is harcolt. A csata végén hősként ünnepelték vezetőjüket.

Renekton évtizedekig szolgált a frontvonalon, és soha nem veszített el egyetlen csatát sem. A jelenléte bátorsággal töltötte el a katonáit, és félelemmel az ellenségeit. Sorra nyerte a csatákat, és néha egész háborúk dőltek el egyetlen kardcsapás nélkül, egész országok adták meg magukat arra a hírre, hogy Renekton feléjük tart a seregével.

Renekton már középkorú, sebhelyekkel borított veterán volt, amikor hírt kapott arról, hogy a testvére a halálán van. Azonnal a fővárosba sietett. Nasus csak árnyéka volt egykori önmagának, egy pusztító betegség támadta meg szervezetét. A betegség gyógyíthatatlan volt, hasonló ahhoz, ami az ősi időkben egy egész uralkodócsaládot kipusztított.

Nasus hatalmas tiszteletnek örvendett. Nem csak nagyra becsült tábornok volt, hanem a shurimai nagykönyvtár vezetője is, a birodalom néhány legkiválóbb irodalmi alkotásának a szerzője. A papság kijelentette, hogy a nap akaratából végre kell hajtani rajta a Felemelkedés rítusát.

Az egész város egybegyűlt, hogy szemtanúja legyen a varázslatos szertartásnak, de Nasust annyira megviselte a betegség, hogy nem tudott felmenni a lépcsőn a Felemelkedés emelvényére. Renekton az önfeláldozásáról és a szeretetéről tett tanúbizonyságot akkor, amikor a karjába vette testvérét, és felvitte a lépcsősoron, tudván, hogy a napkorong szent energiája szinte biztosan elpusztítja őt. De ezt az áldozatot kész volt meghozni azért, hogy testvére tovább éljen. Ő végül is csak egy harcos volt, bár annak kivételes, míg testvére páratlan tudós, gondolkodó és hadvezér. Renekton tudta, hogy Shurimának szüksége lesz Nasusra az elkövetkező években.

Renekton viszont végül nem halt meg. A napkorong vakító fényében mindkét testvér átalakult. Ahogy a fény elhalványult, két Felemelkedett lény állt a jelenlévők előtt, Nasus vékony, sakálfejű, Renekton pedig hatalmas, krokodilszerű teremtményként született újjá. Az új forma illett a személyiségükhöz: a sakált a legokosabb és legravaszabb állatnak tartották, míg a krokodil félelmet nem ismerő agresszivitása jól jellemezte Renektont. Shurima népe hálát adott azért, hogy két új félisten őrzi a birodalmat.

Renekton korábban is erős harcos volt, de Felemelkedett lényként minden halandót felülmúlt. Erősebb és gyorsabb volt bárki emberfiánál, és szinte nem érzett semmi fájdalmat. Bár a Felemelkedettek nem voltak halhatatlanok, de akár évszázadokig szolgálhatták a birodalmat.

Renektonnal az élen a shurimai seregeknek senki sem állhatta az útját. Korábban is kegyetlen parancsnok és vad harcos volt, de új formája hihetetlen erővel ruházta fel. Számos véres győzelemre vezette Shurima katonáit, miközben nem várt és nem adott kegyelmet. Legendája messze túlnőtt a birodalom határain, ellenségei pedig elnevezték a Sivatag Mészárosának, amit ő örömmel el is fogadott.

Egyesek úgy érezték, köztük maga Nasus is, hogy Renekton emberségének egy része odaveszett az átalakulás során. Ahogy teltek az évek, egyre kegyetlenebb lett, a kelleténél sokkal jobban élvezte a vérontást, miközben suttogva beszéltek az általa a háború nevében elkövetett szörnyűségekről. Ennek ellenére Shurima szilárd védelmezőjének számított, és hűséggel szolgálta az egymást követő császárokat, évszázadokon át biztosítva Shurima nagyságát és biztonságát.

Azir császár uralkodása alatt elterjedt a hír, hogy egy tűzből formált varázslény szabadult ki a börtönéül szolgáló mágikus szarkofágból. Elpusztított egy shurimai várost, majd kelet felé vette az útját, a sivatag mélyére. Renekton és testvére, Nasus útnak indultak, hogy elfogják a nagy hatalmú ellenséget. Amíg távol voltak, Xerath, az udvari mágus rábeszélte az ifjú császárt, hogy maga is lépjen a Felemelkedettek közé. Ez aztán nem várt katasztrófához vezetett.

Renekton és Nasus egynapi útra voltak a fővárostól, de ők is érezték a félresiklott felemelkedési rítus keltette lökéshullámot. Egyből tudták, hogy valami szörnyűség történt, és azonnal hazasiettek, de már csak az egykor csodálatos város romjait találták. Azir meghalt, a lakosság jó része is elpusztult, a napkorong pedig erejét veszítve a föld felé zuhant.  A rombolás középpontjában Xerath állt, aki puszta energiából álló gonosz lénnyé változott.

A testvérek abba a mágikus szarkofágba akarták zárni Xerathot, amely egykor a tűzlény börtöne volt. Egy egész napon és éjszakán át küzdöttek, de a mágust nem lehetett legyőzni. Kitört a szarkofágból, és varázslatok sorát zúdította rájuk, folyamatosan elhasználva a napkorong erejét, amely a harc közben is egyre közeledett a földhöz.

Tudták, hogy nem ölhetik meg Xerathot, ezért Renekton a Császárok Sírjának feneketlen mélységébe rántotta őt, és megkérte testvérét, hogy örökre zárja be őket oda. Nasus megértette, hogy nem tudják másként megállítani Xerathot, ezért habozva bár, de teljesítette testvére kérését. Ahogy Renekton és Xerath aláhullottak a sötétségbe, Nasus örökre lezárta a sírt.

A benti sötétben Xerath és Renekton tovább küzdöttek. Hosszú éveken át tartott a csatájuk, miközben odafent semmivé foszlott Shurima egykor hatalmas birodalma. Xerath hazugságokkal tömte tele Renekton fejét, és ahogy teltek az évszázadok, az állandó manipuláció és a teljes sötétség megtörték az épelméjűségét. A mágus elhitette Renektonnal, hogy Nasus szándékosan zárta be őt, mert féltékeny volt a sikereire, és nem akarta vele megosztani a Felemelkedést.

Renekton józan esze lassacskán odaveszett. Xerath kihasználta ezt a gyengeséget, és elérte, hogy ne tudjon különbséget tenni a valóság és a kitaláció között.

Évezredekkel később a zsoldos Sivir újra kinyitotta a Császárok Sírját, ezzel kiszabadítva Renektont és Xerathot. Renekton dühödt üvöltéssel nekiindult a shurimai sivatagnak, vadul keresve testvére nyomait.

Renekton azóta a sivatagot járja, és Nasust keresi, hogy végezzen árulónak hitt testvérével. A valósággal a kapcsolata szinte teljesen megszakadt. Nagy ritkán ismét az a büszke, tiszteletre méltó harcos, aki korábban is volt, de többnyire csak egy primitív, gyűlölettől hajtott bestia, akit csak a vérontás és a bosszú éltet.

Belépés