Pantheon

Az égisz védelme
[Passzív] Az égisz védelme
4 alaptámadás vagy képességhasználat után Pantheon hárítja a következő rá érkező alaptámadást vagy toronytámadást.

Dárdahajítás
[Q] Dárdahajítás
Pantheon dárdáját egy ellenségre hajítja, és sebzést okoz neki.

Zeonia védelmezője
[W] Zeonia védelmezője
Pantheon ráugrik egy ellenfelére, a pajzsával ütést mér rá, és elkábítja. A támadás befejeztével Pantheon felkészül a következő támadás hárítására.

Villámszúrások
[E] Villámszúrások
Pantheon összpontosít, majd 3 gyors csapást mér az előtte lévő területre, ahol minden ellenfelet megsebez. Pantheon ezenkívül még inkább tisztában lesz ellenfele gyenge pontjaival, így mindig kritikus csapást mérhet a 15%-nál kevesebb életerővel rendelkező célpontokra.

Égszakadás
[R] Égszakadás
Pantheon összeszedi magát, majd egy célterület felé a levegőbe ugrik, ahová becsapódva minden ott lévő ellenséges egységet megsebez. A becsapódási ponthoz közelebb tartózkodó ellenségek nagyobb sebzést szenvednek el.

Pantheon egy páratlan tudású harcos, maga a testet öltött háború. A rakkor nép szülötte, akik a Targon-hegy oldalában élnek. Miután megmászta a hegy viszontagságos bérceit, és bizonyította rátermettségét, ő lett a háború istenének földi megtestesülése. Emberfeletti erővel ruházták fel, hogy fáradhatatlanul kutassa Targon ellenségeit, útját pedig mindenütt holttestek hegyei jelzik.

Atreus büszke, ifjú rakkor harcos volt, akit a Harcos csillagkép egyik csillaga után neveztek el… Ennek a csillagképnek a rakkor neve Pantheon. Bár nem ő volt a Targon-hegy leggyorsabb vagy legerősebb fiatal harcosa, nem ő bánt a legjobban az íjjal, a lándzsával vagy a karddal, Atreus elszánt volt, céltudatos, az állóképességéről pedig legendás történetek keringtek a kortársai között. Minden hajnalban a többiek előtt kelt fel, hogy a Targon-hegy veszélyes ösvényein futhasson, és minden este utolsóként hagyta ott a gyakorlóteret, amikor már alig tudta felemelni a karját a fáradtságtól.

Heves rivalizálás alakult ki Atreus és egy másik fiatal rakkor fiú, Pylas között. Pylas híres hősök leszármazottja volt, emellett ügyes, erős és népszerű. Úgy tűnt, hogy nagy jövő áll előtte, és párbajban sosem akadt legyőzőre. Csak Atreus nem adta fel ellene a harcot, újra és újra felállt a földről véresen, sebektől borítva, akárhányszor terítették le. Ezzel ugyan Atreus elnyerte a veterán oktatók tiszteltét, Pylas viszont sértve érezte magát, mert úgy vette, hogy Atreus nem adja meg neki a járó tiszteletet.

Atreust lenézték a kortársai, Pylas és követői pedig gyakran megverték, amit ő egykedvű békességgel tűrt. Családja elől titkolta, hogy egyre inkább kirekesztetté válik, tudván, hogy csak fájdalmat okozna nekik.

Egy korai téli őrjárat során, alig egynapi járásra a falujuktól, a fiatal harcosok és kiképzőik egy rakkor helyőrség romjaira bukkantak. Vértől vöröslött a hó, és testek hevertek mindenfelé. Gyorsan megkezdték a visszavonulást, de már így is késő volt… az ellenség rájuk támadt.

A szőrmékbe és nehéz fémpáncélba burkolózó ellenfelek a hó alól törtek elő, és a jeges fényben megvillanó fejszéikkel támadtak rájuk. A fiatal harcosok képzése még nem fejeződött be, oktatóik pedig tisztességben megőszült emberek voltak, mégis minden elesett rakkor jó néhány ellenfelet vitt magával a sírba. A kívülállók túlereje azonban végül legyűrte őket, a rakkorok pedig egyesével elestek.

Végül csak Pylas és Atreus maradt életben, és hátukat egymásnak vetve küzdöttek tovább. Mindkettejüket vérző sebek borították. Tudták, hogy a csatának pillanatokon belül vége lesz, mégis valahogy figyelmeztetniük kell a falut. Atreus torkon szúrt egy barbárt a lándzsájával, Pylas pedig két másikkal végzett, így egy pillanatra rés nyílt az ellenfél gyűrűjében. Atreus arra kérte Pylast, hogy induljon, amíg ő feltartja az ellenséget, így Pylas egérutat nyerhet. Atreus egyből az ellenfelekre rontott, így nem volt idő vitázni: Pylas futásnak eredt.

Atreus keményen küzdött, de amikor egy nehéz fejsze csapódott a mellkasának, a földre esett, és elvesztette az eszméletét.

Ám amikor Atreus magához tért, nem a túlvilágon volt, ahogy várta, hanem a hegyoldalban, ugyanott, ahol elesett a harcban. A nap már lebukott a környező csúcsok mögött, és friss hóréteg temette be a testét. Átfagyva, kábulatban küzdötte magát talpra. Ellenőrizte az elesett rakkorok testét, de mindegyikük halott volt. Ennél is jobban lesújtotta, hogy Pylast is megtalálta a közelben, egy szekercével a hátában. Senki sem figyelmeztette a falut.

Atreus félig kúszva, félig tántorogva küzdötte magát Pylas testéhez. Egykori riválisa még élt, de szörnyű sebet kapott. Atreus a vállára emelte, majd elindult hosszú útjára a falu felé. Három nappal később jutott el a falu széléig, ahol összerogyott a fáradtságtól.

Amikor magához tért, Pylas ült mellette, sebeit összevarrták és bekötözték. Bár Atreus örült, hogy a falut nem érte támadás, döbbenten hallgatta, hogy sem a rakkorok, sem pedig a solari bölcsek nem indították útnak a Ra-Horak különítmény, hogy levadásszák a betolakodókat, inkább a lehetséges támadás elleni védekezést választották.

Az elkövetkező hónapokban Atreus és Pylas között szoros barátság szövődött. Korábbi nézeteltéréseiket feledve újult erővel vetették bele magukat a kiképzésbe. Atreus eközben egyre jobban lenézte a solari rendet. Úgy gondolta, hogy a legjobb védekezés az lenne, ha felkutatnák és elpusztítanák azokat, akik veszélyt jelenthetnek a rakkor népre, de a solari harcosok új vezetője – törzse korábbi tagja, Leona – másfajta védekezés mellett döntött, ami Atreus szerint gyenge volt és passzív.

Atreus és Pylas a többi rakkor fiatalhoz hasonlóan olyan hősök történetein nőtt fel, akik felmásztak a Targon-hegy csúcsára, és emberfeletti erőre tettek szert. Miután együtt teljesítették a rakkor harcosok embert próbáló beavatási rítusait, tovább gyakoroltak, ezúttal azért, hogy maguk is felmásszanak a hegyre. Atreus azért akarta magának az erőt, hogy saját maga eredhessen a rakkorok ellenfeleinek nyomába, ha már a solarik erre nem voltak hajlandók.

Csak a legerősebbek vállalkoztak arra, hogy elinduljanak a csúcsra, és ezerből jó, ha egynek sikerült elérnie célját. Ennek ellenére Atreus és Pylas csatlakozott egy nagyobb csapathoz, amely a környező falvakból verődött össze, hogy nekiinduljanak a nagy útnak. Amint útra keltek, a nap elsötétült, ahogy az ezüst hold elhaladt előtte. Sokak szerint ez rossz előjel volt, Atreus viszont úgy értelmezte a jeleket, hogy helyes úton jár, és igaza van a solarikkal kapcsolatban.

Egyhetes mászás után a csapat megfeleződött. Egyesek visszafordultak, mások a hegy áldozatául estek: szakadékba zuhantak, lavina temette őket maguk alá, vagy halálra fagytak éjszaka. Messze a felhők fölött jártak, az eget fura, táncoló fények és látomások töltötték meg. De a harcosok csak törtek tovább, előre.

A levegő egyre ritkásabb lett, a hideg pedig egyre kíméletlenebb. A hetekből hónapok lettek. Többen csak azért álltak meg, hogy kifújják magukat, de soha többé nem indultak tovább: a testük kőkeményre fagyott. Egyeseknek elvette az eszét a légszomj és a kimerültség, és inkább levetették magukat a mélybe. A csapat tagjai sorra elhullottak, végül csak Pylas és Atreus maradt talpon.

A kimerült, átfagyott, félig eszét vesztett páros az utolsó erőfeszítésükkel feljutott a csúcsra, ahol… semmit sem találtak.

Nem várt rájuk mesebeli város, sem pedig az égben lakó harcosok, akik meghatottan magukhoz ölelték volna őket. Csak jég, halál és fura, kör alakú kövek. Pylas összerogyott, és minden ereje elhagyta, Atreus pedig dühösen felbődült.

Atreus tudta, hogy Pylasnak nem lesz ereje a visszaútra, ezért az ölébe vette barátja fejét, és mellette maradt, ahogy annak testét lassan elhagyta az élet.

Ekkor megnyílt az ég felettük. A levegő úgy csillogott, mintha folyékony lenne, és egy kapu nyílt meg Atreus előtt. Aranyszínű fény ömlött ki rajta, ami felmelegítette az arcát. A kapu másik oldalán egy várost látott, ahol elképesztő, monumentális épületek magasodtak. Egy alak állt ott várakozva, felé nyújtva a kezét.

Atreus arcát az ámulat könnyei öntötték el. Nem akarta otthagyni a barátját, de letekintve látta, hogy Pylas a karjaiban halt meg, békés mosollyal az arcán. Atreus felállt, lefogta barátja szemét, majd finoman az olvadó hóra fektette a testet. Előrelépett új tanítója felé, és átkelt a világot a valódi Targontól elválasztó határon.

Teltek a hónapok. A hegy alacsonyabb lejtőin mindenki úgy gondolta, hogy Atreus és Pylas is odaveszett a többiekkel együtt, akik útnak indultak a csúcs felé. Megsiratták őket, de a haláluk sem szokatlan, sem váratlan nem volt. Generációnként csak egyszer-egyszer tért vissza valaki az erővel felruházva a hegy csúcsáról.

Ekkortájt újabb csapat északi barbár fosztogató tűnt fel rejtélyes módon, szinte napra pontosan egy évvel azután, hogy lemészárolták a rakkor helyőrséget és Atreus társait. Több elszigetelt falut is megtámadtak és feldúltak, majd ezután egy solari szentély felé indultak, a hegy egy magasabban fekvő pontjára. Az őrök hatalmas túlerővel néztek szembe, de készek voltak meghalni a bent őrzött ereklyékért és az ott élő bölcsekért.

Ahogy a martalócok egyre közelebb értek, természetellenes, húsba vágó szél kezdte felverni a havat egyre dühödtebben. A kavargó felhők szétváltak, és felfedték a vihar középpontját, a Targon-hegyet a maga fenséges nagyságában. Mindkét oldal harcosai próbáltak talpon maradni a jégvihar közepette, amikor egy áttetsző, ragyogó város jelent meg az égbolton, a hegy csúcsa felett.

A Pantheon csillagkép négy csillaga élénk fénnyel lüktetett, majd elsötétült. Ugyanebben a pillanatban egy fényes csóvát húzó hullócsillag kezdett zuhanni az égi város felől a szentély irányába.

Elképesztő sebességgel süvített a templom felé, miközben a barbárok remegő hangon imádkoztak pogány isteneikhez. A fénycsóva a két sereg között csapódott be, és nyomában megremegett a föld.

Nem egy csillag volt, hanem egy csillagfénybe burkolózó harcos, aki egy aranyszínű, csillogó pajzsot és egy legendákba illő lándzsát tartott a kezében. Támadásra készen, féltérdre ereszkedve érkezett, szembefordulva a Targon-hegyet jelenlétükkel bemocskoló barbárokkal. A rakkorok döbbentek ismerték fel, hogy a harcos Atreus… és mégsem ő. Az Égi Harcos ereje járta át – egyszerre volt halandó és halhatatlan, maga a testet öltött háború. A harc élő megtestesülése. Ő maga volt a Pantheon.

Kiegyenesedett, szeme pedig égi fénnyel égett, és az ellenfél rájött, hogy ütött az utolsó órája.

A csata gyorsan véget ért, senki sem tudta Pantheon útját állni. A kívülállók vére lepergett Pantheon páncéljáról, amely érintetlennek tűnt, és csillagfénnyel ragyogott. Az ellenfelek legyőzése után Pantheon a dühöngő jégvihar felé indult, és eltűnt annak szívében.

Atreus családja megsiratta őt, és megtartotta a temetését. Bár már akkor sejtették, hogy meghalt, amikor nem tért vissza a hegyről, most ez bizonyosságot nyert. Pantheon lelke felemésztette a személyiségét, az emlékeit és az érzelmeit. Atreus teste csak egy porhüvely volt, amely a háború természetfeletti lelkét fogadta be. A halandó lélek csatlakozott őseihez a túlvilágon.

Atreus nem az első Pantheon, aki Runaterra földjét tapossa – voltak mások korábban is, és biztosan lesznek még. Nem halhatatlanok, így a halandó test korlátai rájuk is vonatkoznak. Meg lehet őket ölni, bár nagyon embert próbáló feladat. Pantheon legutóbbi felbukkanása sok vitát keltett a solarik között. Értelmezhető áldásként, de átokként is, mivel többnyire sötét idők kezdete előtt érkezik a halandók közé…

Belépés